|
1.rész
2009.05.22. 15:33
1. rész: Koncert
- Hol vagy? - válasz nem jött, csak Mel megragadta a kezem, és egyre gyorsabban maga után húzott.
Felvettem én is a tempót, majd rohanni kezdtem vele, hogy az első sorba legyünk. Nem kímélve senkit, lökdöstük fel a mellettünk elhaladó többi lányt, akiknek ugyan az volt a céljuk, mint nekünk.
Hirtelen egy hatalmas lökést éreztem hátulról, ami arra kényszeríttet, hogy essek előre. Mel érezte - hisz még mindig a kezemet fogta -, és amennyire csak tudott megtartott. Újra kihúztam magam, és futásnak eredtem. Pár perc múlva kezdtük érezni, hogy egyre többen jönnek utánunk, és nekem a csarnok egyre hatalmasabbnak tűnt. Szinte képtelenségnek tartottam, hogy eljussak az első sorba, annyira fáradt voltam. Egy pillanatra meg akartam állni, hogy kifújjam magam, de Mel nem hagyta.
- Gyere. - rántott meg, így kénytelen voltam újra futásnak eredni. Láttam, hogy a kordonok egyre közelebb kerülnek hozzánk, ezért még jobban futottam.
Pár perc - vagy óra? - múlva már a hideg kordonba kapaszkodva vettem a levegőt. Hátra pillantottam, és láttam, hogy egyre többen és többen jönnek, hogy eljussanak az első sorig. Szorosan megmarkoltam a kordont, hisz annyira lökdöstek, hogyha nem lenne az ott, tuti, hogy a színpadra kenődtem volna. Mintha az életem múlna rajta, annyira szorítottam.
Melre pillantottam, aki elővette a fényképezőgépét, ellenőrizte az elemeket, és várta, hogy elkezdődjön a koncert. A táskámból kivettem a kamerát, és én is vártam a fiúkat. Eközben a tömeg egyre jött, és csak jött, és ha talán nem a kordonnál lettem volna, már akkor elájultam volna. Így sem volt egy kellemes érzés, hogy a tüdőmet készülték kinyomni, de hátra sem fodulhattam, hogy ne tegyék.
Fél óra múlva már eléggé a kordonhoz passzíroztak, és hátra akartam fordulni, de elkezdődött a jól ismert gitár szóló, és Tom is feljött a színpadra, aminek eredménye képen, mindenki sikítani kezdett. Később feljött Georg, és Gustav is, majd hirtelen Bill is, és elkezdte énekelni az „Übers Ende der Welt”-et. A kamerát szorosan a kezembe tartottam, miközben Billel énekeltem a számot.
Mivel soha nem voltam az a fajta, aki bírja a nagy tömeget, ezért kezdtem rosszul lenni. Próbáltam magam megtartani, és az ájulást elkerülni, de nem annyira ment. A 12. számnál, a „Vergessene Kinder”-nél már nem tudtam magam megtartani. Barátnőm felé fordultam, megböktem, mire felém fordult.
- Tessék. - nyomtam a kezébe a kamerát, újra Bill felé fordultam, aki térdepelve énekelte a számot.
Bill felém pillantott, rám mosolygott, és megtörtént az, amit már nem tudtam elkerülni. Elájultam.
***
- Hol... hol vagyok. - nyitottam ki a szemem, és próbáltam felülni.
- Jól vagy? - ült le az ágy végére Mel, és látszott az arcán, hogy a smink elkenődött.
- Mióta vagyok itt? - halkan nyöszörögtem, és éreztem, hogy a fejem iszonyatosan fáj. Biztos bevertem valamibe ájulás közben...
- Úgy... másfél órája lehetsz itt, és a... Vergessenél ájultál el... Amúgy nem tudom. Régóta. - sóhajtott egy nagyot. - De nyugi... felvettem neked mindent. - mosolygott rám. - És mire megtaláltalak... uhh... Azt hittem megőrülök... Senki se akarta megmondani, hogy hol vagy... - egy pillanatra elhallgatott, és felcsillant a szeme. Ilyenkor mindig eszébe jut valami jó dolog. - Láttam... - kezdett el suttogni.
- Kit? - a fejem iszonyatosan fájt, és kedvem sem volt találgatni, hogy kire gondolt.
- Háát... - nyújtotta el az á betűt.
Nem szóltam semmit sem, inkább hátra dőltem újra, behunytam a szemem, és vártam, hogy barátnőm végre kibökje, hogy kire gondol.
- Billt... - olyan halkan mondta, mintha a nevét tilos lenne kimondani, vagy inkább egy szent tárgy lenne... Nem is tudom, de nem is gondolkoztam rajta.
- Ohh... - a fejem egy pillanatra felemeltem, hogy ránézzek, aztán visszadöntöttem, de már ettől is iszonyatosan fájni kezdett. - Áhh...
- Ne szenvedjél már! - bökött meg gyengéden, és kacagni kezdett. A szokásos, Mel-es kacajával.
- De fáj... iszonyatosan fáj a fejem, te hülye... - egy mosolyt eresztettem az arcomra, végül halványan nevetnem kellett... magamon.
- Akkor siess, mert fél óra múlva megy a buszunk. - húzta el a száját, mire nyögtem egyet. Nem azért, mert sajnáltam itt hagyni a helyet, hanem mert hülyének néztem a barátnőmet.
***
Fejemet a busz háttámlájának döntve pihentettem, és aprókat gyögdösve figyeltem az elsuhanó fákat, amint a busz fénye megvilágítja őket, majd azokat elhagyva, elsötétednek. A busz kék, neon fényének világításába figyeltem még barátnőm örömtől ittas arcát, amint az elmúlt pár óra emlékét, örömkönnyekbe kiadja. Halványan rámosolyogtam, majd behunytam a szemem, és próbáltam elaludni, arra a fél órára, míg a kis városunkba, Salzwedelbe érünk.
***
- Milyen volt? - alig jutott el a tudatomig, hogy anya a koncert felől érdeklődik, amint rögtön a konyha küszöbére léptem. Annyira fáradt voltam tegnap... nem is ma... hogy a kanapénál tovább nem jutottam.
Nyögtem egyet, beletúrtam a kócos, egyenes barna hajamba, és ásítottam egyet.
- Hát felkelt az én kislányom? - apa hangja is alig-alig jutott el az agyam feldolgozó részébe, hogy még arra sem nagyon reagáltam, hogy puszit ad, meg ami még fontosabb, hogy a kislányának nevez.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó