|
6.rész
2009.07.09. 10:07
Fáradt voltam. De nagyon. Egész este csak forgolódtam az ágyban és fogalmam sem volt, hogy tereljem el a gondolataimat arról a srácról. És erről az egész hülye helyzetről. Annyira elegem volt már. Már nem is tetszett… inkább idegesített. Zavart, hogy levegőt vesz, hogy talán rám gondol… hogy egyáltalán él! Hajnalok hajnalán végül megírtam az újabb bejegyzésemet.
Blogbejegyzés 25:
Hihetetlenül fáradt vagyok, de mégsem visz el az álom. Így gondoltam írok. Régen voltam, és tényleg sajnálom. De „beindult a szekér” és alig van időm magamra is. De irtó jó érzés. Szeretem ezt csinálni. Nagyoooon. És alig várom hogy újra a színpadon legyek. Legközelebb két nap múlva lépek fel újra. Hosszú beszámolóm azt hiszem akkor sem lesz… vagy ha igen az már egy csodának számítana fel. Csak gondoltam adok már valami életjelet magamról. Igen még vagyok, és akarok is lenni… sokáig.
Legyen mindenki rossz, és csajok pasizzatok, ahogy csak lehet!
Pusz
Alexis
Rákattintottam az OK-ra és már ki is kapcsoltam a gépet.
Nekem nem is tetszik az a srác. Na jó Alexis fejezd be az agyalást és aludj már! Nem tehettem mást, csak magamra szóltam. Ki kell vernem ezt a srácot a fejemből. Méghozzá minél hamarabb. És nem csak a sajátomból.
***
-Partytime! Értitek? Berúgunk, mint állat! De várom már!- dörzsölte össze a tenyerét a raszta és ledobta magát öccse mellé, aki még mindig álmatagon bámulta a világot.
-Tom… reggel van, állj le!
-Ha tudnád, hogy kijön el nem lennél ilyen…
-Na persze… felőlem mondhatsz bárkit… leszarom!
-Tuti? És ha azt mondom, hogy Alexis…?- alig ejtette ki a lány nevét a fekete szeme elkerekedett.
-Mi van?
-Tessék… miért nem hívod meg te személyesen?- nyújtotta át a kis cetlit, amit még Georg szerzett alig 24 órája.
-Mi…? Nem! Én nem… mégis hogy? És minek?
-Ennyi kérdést nem bír el Tom agya…- vigyorgott önelégültem Georg, aki az egészet az ajtóból figyelte.
-Lehet, hogy véletlenül összekeversz magaddal?- kérdezte a raszta majd újra Billhez fordult –Hívd fel, hívd el, és jól baszd meg!
***
-Seggfej… egy bunkó, szemét…- alig tudta folytatni. Tátogott és kereste a szavakat még. Emma nem volt annyira jó ebben.
-Pöcs?- húzta fel a szemöldökét Dia, majd elmosolyodott.
-Igen! Mégis hogy tud valaki ennyire… ennyire szánalmas lenni? Én odatettem a szívemet, a lelkemet! Erre ez… annyira utálom a pasikat!- ennyi kellett a telefonomnak hogy megszólaljon egy ismeretlen számot kijelezve.
-Ki az?- csapott le Rebeka.
-Mintha tudnád…- néztem fel rá sejtelmesen, majd újra a telefonomat néztem. –Felvegyem? Mi van, ha meg akarnak fenyegetni?
-Ajj add már ide!- szedte ki a kezemből Dia. –Igen?- mély csönd, hallgat. És elpirul.
-Mi van?- kérdeztem, mire csak eltátotta a száját.
-Ez most tényleg téged keres…- adta vissza a kezembe a mobilt.
-Igen?- szóltam bele halkan.
-Ööö… te már Alexis vagy?- egy rekedtes, ám igen érzéki fiúhangot hallottam a kagyló másik végén. És talán izgult is… na de kérem, azért csak rólam van szó!
-Igen…- haboztam, de végre kinyögtem. Egy mély sóhajtást hallottam és további fiú hangokat. –Mert?
-Én… én Bill Kaulitz vagyok… emlékszel még rám?
-Igen… azt hiszem…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó