***

- Ki kezd álmos lenni? - kérdeztem, mert már elég sokan ásítottak, és féltem, hogy ragadós lesz a dolog.
- Én! - mondta Dia, Ben, Aaron, Max és Den.
- Hehe... akkor ti nem isztok mert csak még jobban bealusztok... - nevettem gonoszan és kinyújtottam a nyelvem.
- Naaaa... ez nem ér... - kezdett el kergeti Den, én meg futottam előle.
- Dehogynem... sőt... előnyödre válik... gyakorolsz a holnap esti műszakra... gyerünk... futás... - húztam az agyát direkt.
- Ezért kapni fogsz kicsilány... - nevetett futás közben.
- Nah álmos vagy még?
- Nem is tudom... - úgy kergetőztünk és húztuk egymás agyát, mint az óvodások. Aztán már nem hallottam magam mögött a futásának hangjait. Csupán a saját lépteimet, mert már abbahagytam a futást, és körbe fordultam párszor, hátha látom valahol Den-t. De Den nem volt sehol. Ekkor jöttem rá melyik részén is vagyunk a parknak és elkezdtem félni. De nem gyengén. Sosem szerettem a parknak ennek a részére jönni. Mikor kicsi voltam nem volt okom rá, mert nem tudtam róla, de akkor sem volt szimpatikus a hely, meg anya sem nagyon engedett erre a részre. Mert ő tudta... és ma már én is tudom, hogy egyszer itt megerőszakoltak és megöltek egy lányt. Egy lányt... Nem csak egy lány volt... nekem nem csak egy lánynak számított... anya húga volt... és én akkor még csak 10 éves tervben sem voltam... Lehet nem is tudnám, ha nem vagyok olyan önfejű, és kezdek szétnézni nagyiék padlásán. Ott találtam egy pár újságcikket az esetről... még képek is voltak... Azóta a parknak ennek a részét még csak meg sem közelítettem... de most a futás közben valahogy... valahogy nem figyeltem...
- DEN!!!!!!!! - kiabáltam, mert még mindig sehol nem láttam, én pedig egyre jobban kezdtem félni.
- Den bazdmeg... gyere elő... légyszives... - és éreztem, hogy a félelem könnyei utat törnek maguknak az arcomon.
- Den!!!! - kiabáltam már sírva. El is mehettem volna onnan, de a lában a földbe gyökerezett. Akárhogy szerettem volna nem mozdult egy tapodtat sem. - Den... légy szives... - és még mindig semmi. Egyre jobban sírtam... és kétségbe voltam esve... nem értem miért... az évtizedekkel ezelőtt történt és én még mindig rettegek még a gondolattól is. És valaki hátulról megfogta a vállamat. Én pedig akkorát sikítottam, amit eddig elképzelni sem tudtam magamról. Az a valaki magához ölelt. Én pedig még jobban elkezdtem sírni.
- Naaa... jól van nyugi... - próbált megnyugtatni.
- Te marha... tudod, hogy megijesztettél?? Miért kellett eltűnnöd??
- Te tűntél el... egy idő után nem láttalak... azóta kereslek...
- De amikor kiabáltam neked miért nem kiabáltál vissza?
- Nem tudom... ne haragudj...
- Jól van... nem haragszom... csak menjünk innen minél hamarabb kérlek...
- Gyere... - fogta meg a kezem és maga után húzott.
Pár perc után vissza is értünk a többiekhez.
- Mi volt az a sikítás cica? - kérdezte Tom amikor közelebb jött hozzám.
- Nem lényeges... - öleltem meg és bújtam szorosan hozzá.
- Mi a baj? - tolt el egy kicsit magától, hogy rám tudjon nézni - Te sírtál?
- Nem... - töröltem meg gyorsan a szemem.
- Den mi történt? - kérdezték szinte egyszerre, de csak Dia száján jött ki a hang.
- A parknak ARRA a részére tévedtünk futás közben... és elhagytuk egymást... én nem akartam...
- Melyik részére? - szegény Tom csak nézett és nem értett semmit.
- Öhm... ez egy hosszú történet, de a lényeg, hogy van a parknak egy része, amit öhm... nem szeretek...
- Miért nem?
- Azt inkább hagyjuk jó? - hajtottam a mellkasára a fejem.
- Rendben. - majd szorosan ölelt magához. Mintha tudná, hogy mi történt... és mintha tudná, hogy ha holnap rákérdez úgyis elmondom neki...

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.