Mint egy csapás… vagy inkább csoda akarna lenni? Így akarna jelezni a sors, hogy van még mit elintéznem? Talán ez a srác akar megmenteni? Minek? És hogyan?
A kérdések egyre sokszorozódtak a fejemben… féltem hogy véletlenül egyet ki is ejtek a számon, ő pedig csak nagy szemekkel bámulni fog rám.
-Köszi…-nyögtem ki végül. Elvettem tőle, de moccanni sem akart. Ott állt mintha várt még volna valamire. –Igen?
-Tessék?
-Én csak… mindegy! Köszönöm még egyszer!
-Nincs mit… akkor…
-Szia Bill.- már félig becsuktam az ajtót mikor megállított.
-Jazmin várj!- nyelt egy nagyot és mikor észrevette apát -aki immár mögöttem állt számon kérően- lenézett a földre, mint aki hitét vesztette, majd csak elköszönt és elment. Egy érzés vett körül… utána akartam menni, megállítani és talán…
-Gyere kész az ebéd…- szólt apa csöndesen mögöttem és megpuszilta a fejem. Becsuktam az ajtót elzárva magam minden többi érzelmes gondolattól.
Az a tény, hogy megláttam valami emberit Billben ami megfogott és nagyon is tetszett rémisztő volt mikor a tudatomba égett. Apa észrevette, hogy egész ebéd alatt nem szóltam egy szót sem és valahol elég messze jártak a gondolataim is megelégelve ezt próbálta megállítani a megállíthatatlant. Lehetetlen dolgot akart véghezvinni.
-Jazmin… kérlek, felejtsd el és juss rajta túl… hidd el ez a srác semmire sem fogja vinni!- a legborzasztóbb pedig az volt hogy akárhányszor láttam Billt hittem benne. Hittem, abban hogy képes mindent elérni, amit csak akar. –Nem akarom, hogy elvegye a hitedet tőled, hogy rossz útra tereljen hogy…
-Apa…- szóltam halkan a beszéde közé –Nem tett semmit sem… és nem is fog!- nem ígértem. Csak mondtam. Még meg sem voltam bizonyosodva arról, amit mondtam. Csak mondtam. Mondtam, mondtam és mondtam. Mintha csak folyásként akart volna kizúdulni. Talán még mondanivalója sem volt. Csak úgy voltak. Voltak és lesznek is. És arra senki sem kérhet meg, hogy esküdjek meg arra, amit kijelentettem. Nem. Arra soha senki. Mert akkor hova tűnne a jog? Hogy azt teszek, amit akarok.
Elkanyarodtunk. Vagyis inkább csak én.
Fogalmam sem volt mit tegyek. Az iskola… egy osztályban lenni vele… ha csak arra gondoltam, hogy az órák minden percében engem nézhet majd én meg őt az arcom a vörös árnyalat sötétebb színét közelítette meg. Össze voltam zavarodva. Aztán két nap múlva az egyik szünetben oda sétált hozzám. Megkérni valamire. Újra.
-Te tudsz latinul… és gondoltam segíthetnél…- makogott össze-vissza közben a folyosókat bámulta. Félt hogy valaki is meglátja velem. Egy csalódás. Túlélem valaha vajon?
-Rendben… délután nálunk…- visszacsuktam a szekrényem ajtaját és otthagytam. Csalódni fogsz majd később Jazmin. Figyelmeztettem magam. Már előre. De minek? Ha csalódok úgyis fájni fog, ha most előre megjósolom magamnak, ha nem.
Délután tényleg eljött hozzánk. Behívtam de a szótáram fent maradt a szobámban így egy perc törtrészére magára kellett hagynom. Tudtam, hogy apa megjelenik majd.
-Nem akarom, hogy bármi illegálisba belehurcold a lányom… ő túl jó hozzád, és ahhoz hogy ilyet tegyél vele! Most megyek a dolgozószobámba… itt nem közel leszek…- az utolsó mondta felért egy igazi fenyegetéssel, apa szavaival. Talán tini nyelvre így lehetne lefordítani: „Vigyázz magadra. Látlak. És ha kell, csúnyán fogsz járni!”
Na persze apa túl jó lelkű hogy ezt így megmondja akárkinek.
-Megjöttem.- álltam vele szemben újra.
Húzta az időt, ahogy csak tudta. Beszélt mindenről. Aztán eszébe jutattam a latin szöveget. Elmosolyodott. Néha pár másodpercre láttam, hogy van egy percingje a nyelvében. Elnevettem magam, majd kinyitottam a szótárt kikeresve egy még ismeretlen kifejezést. Fél óra múlva már apának segítettem a főzésben.
-Nem tetszik ez a srác nekem… ahogy kinéz.
-Apa, hiszen te mondtad még kiskoromban, hogy soha ne a külső alapján ítéljem meg az embereket…
-Így van… de én ismerem ezt a fiút! És… érzek benne valami sötétet…- muszáj volt nevetnem. Bár apa ezt úgy vette, hogy rajta nevetek.
-Én látok benne valamit… tehetséges és ő is ugyanolyan értékes, mint bárki más… bízz bennem!
-Benned bízok… benne nem!- számomra itt ért véget ez a beszélgetés és folytattam egy újjal. Apa még egy ideig szeretett volna még Billről beszélni, mintha csak a fia lenne, aki már megint valami rosszaságom töri a fejét éppen.
Másnap az iskolaszünetben megkerestem Billt. A szekrényénél állt pár haverjával.
-Szia… akkor délután?- kérdeztem, mire a többiek csak röhögtek a bajszuk alatt, Bill pedig elhúzta a száját.
-Álmodban szivi…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés