Kiröhögtek. Nem is ez fáj ennyire. Hanem hogy ekkorát kellett valakiben csalódnom. Tényleg láttam valami emberit Billben… de inkább hagyjuk.
Fülledt volt az idő aznap délután. A nyár kezdett beköszönteni. Én pedig most az egyszer nem élveztem. Apa késő estig a templomban oktatott így csak én voltam otthon. Tudtam, hogy meg fog történni. De nem akartam. Csengettek. Lassan, bajlódva a lelkemmel nyitottam ki az ajtót.
-Szia, én…- ennyire futotta csak az idejéből. Becsuktam az ajtót, de nem mozdultam egy tapodtat sem az ajtótól. Teljesen biztos voltam benne hogy ostromolni fog még. –Kérlek, nyisd ki!- kopogott. Csak az idegesítő lárma miatt nyitottam ki az ajtót. A lárma miatt, amit ő csapott. Becsuktam magam után az ajtót, és karba tett kézzel vártam hogy mondjon valamit. –Én…
-Igen?
-Szeretnék veled tovább dolgozni…
-Értem… de persze csak úgy, hogyha senki nem tud róla, igaz?
-Igen… mint egy titkos barátság…- próbálta menteni a menthetőt, de már késő volt.
-Húzz el!- fordultam meg és becsaptam a nyílászárót.
A következő napokban sem hegedülni nem mentem hozzájuk, sem pedig fordítgatni latin szövegeket. Aztán eljött a sulifellépésük napja.
Fogalmam sincs mi vezetett ahhoz, de megtettem. Hátramentem a színpad mögé, megnézni, azért hogy mi folyik ott.
-Mi van? Ezt mégis hogy értsem?- kezdett kiabálni Bill. Láttam az arcából, hogy ki van borulva. –Nem érdekel hogyan, de hozd ide!
-Bill… sajnálom…- veregette meg a srác a vállát és elment.
-Mi van?- ment oda Tom.
-Kathy már nincs a városban… a szüleivel elhúztak Kanadába… bassza meg!- rúgott bele a kukába, amitől megijedtem és észrevett. –Hát te?- fordult hozzám kicsit csendesebben. Választ nem tudtam alkotni. Nem is volt talán muszáj. –Mindegy… nem számít! Már úgyis mindegy! Lefújva az egész!- dühösen visszament az öltözőbe, ahol elmondta mindenkinek a legfrissebb dolgokat. Tom rám nézett, majd Billre, majd újra rám.
-Te tudsz énekelni, nem?
-Tessék?
-Te tudsz énekelni, nem? Megvan Bill!- fordult azonnal testvére felé. –Majd Jazmin elénekli veled! Ő úgyis tuti kívülről fújja a dalszöveget! Meg a dallamot is tudja! Meg vagy mente bátyád által!- húzta ki magát vigyorogva a raszta.
-Gyere, rendbe hozunk…- mosolyogtak a lányok és a fiúkkal szembeni öltözőbe ráncigáltak be. Becsukva az ajtót mögöttünk már minden el volt döntve.
Fél óra múlva mondhatni magamra sem ismertem rá, annyira más voltam.
-Így olyan gyönyörű vagy…- mondta maga felé fordítva egy lány. Megköszöntem, majd újra belenéztem a tükörbe. Talán még magamnak is tetszettem. A lányok gyönyörűen behullámosították a hajam, raktak egy kis natúr sminket és szájfényt az arcomra és a számra, és a ruha… mikor megláttam elállt a lélegzetem.
-Már csak ez hiányzik hozzá!- nevette el magát Kathy barátnője és felemelt két magas sarkú cipőt.
-Nem… ezt nem…-tiltakoztam de mindhiába. Rám erőszakolták. Két perccel később kint álltam a színpadon. Ahogy egyre közeledtem Billhez úgy állt el egyre jobban a szava. Már-már attól féltem elfelejti a szöveget, vagy félreénekel. Megálltam a Kathy számára kirakott mikrofon elé, lehunytam a szemem, vettem egy mély levegőt és csak úgy szimplán énekeltem. Nem érdekelt ki van a nézőközönség között. Hogy ki lát. Hogy nevetnek-e rajtam vagy egy méterrel a földfelszín alatt van az álluk. Elszámoltam magamban háromig majd kinyitottam a szemem. Mosolygó embereket láttam magam előtt. Billre néztem, akinek csillogott a szeme és bólintott. Felé fordultam és úgy énekeltem tovább. Hiszen ő írta. Egyre közeledett hozzám, elérte a kezem és összefonta a saját ujjait az enyémmel. Annyira gyorsan történt minden… annyira gyorsan vége lett a számnak… túlságosan is gyorsan közeledett felém, míg össze nem ért az orrunk… annyira gyors volt… de mégis annyira finom és puha.
Megcsókolt. Elmosolyodott őszintén aztán csak úgy megcsókolt. Nem mondott semmit sem. Egy apró csók. Már-már nevetségesen semmi mégis csók volt. Az első csókunk.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés