Sírni és nevetni akartam egyszerre. Sírni, mert ugyanazt érzem, mint ő és nevetni az egésznek az iróniáján. Este egész idő alatt csak az a mondat járt a fejemben… és ha behunytam a szemem az első csókunk jutott eszembe. A hasamra fordultam és belenyomta a fejem a párnába. Nem lehet. Miért csinálják ezt velem? Nem akarom, hogy fájjon neki és nekem is. Csak… nem akarok szerelmes lenni.
A napok folyamán apa egyre többször nézte el, hogy kicsit későn érek haza, hogy Billel vagyok, és hogy még sokszor elbúcsúzásnál az ajtó előtt csókolózunk hosszan.
Egy este végül minden tönkrement.
-Beszéltem Tommal és az újdonsült csajával úgyhogy nincs gáz…- mondta majd megcsókolt. Apa kilépett az ajtón és dühös hangon megszólalt.
-Késő van! Jó éjt Bill!
-Igen… jó éjt kicsim… viszlát.- adott még egy puszit majd mikor eltűnt az utca végén apa felém fordult.
-Jazmin… mégis mit gondoltok ti? Úgy viselkedtek, mint…
-Mint a szerelmesek?- kérdeztem mire még jobban pipa lett.
-Mint a gyerekek!
-Apa nézz rám… már nem vagyok gyerek…- mondtam halkan, de boldogan.
-Ha nem vagy gyerek akkor mondd meg neki! Ne akard, hogy túl nagyot csalódjon az életben!- már nem volt dühös… mintha kérlelt volna inkább. De igaza volt… ha szeretem Billt, őszintének kell lennem vele.
Annyira rosszul éreztem magam. Másnap este sétálni hívott. Egyedül voltunk újra. Az utcák kihaltak voltak.
-Mi a baj?- kérdezte hirtelen a nagy csöndben. Ha azt mondom semmi, úgyis tudom mi lesz a válasza. Befordultunk egy kis sarkon és megálltunk.
-Bill… én beteg vagyok…- mondtam végül ki. Tudtam, hogy először nem fogja érteni. Magához húzott és az arcomat fürkészte.
-Menjünk haza?- kérdezte, mire elnevettem magam. Újra sírni és nevetni akartam egyszerre.
-Én… beteg vagyok… leukémiás Bill!- nem tudom mi ütött belém. Annyira dühös lettem mindenre. Ellöktem magamtól Billt, és azt éreztem, hogy kiabálnom kell. Lassan elindult egy könnycsepp a szememből végigfolyva az arcomon. El akartam futni. Vagy talán csak hozzábújni.
-Én… de… most? Nem értem!
-Másfél éve derült ki… és semmilyen kezelés nem segített… már kezdtem megszokni a gondolatot, erre te betoppantál és… minden annyira összezavarodott!
-Mégis hogy gondoltad? Meddig akartad még titkolni előttem?- emelte fel a hangját mire még több könnycsepp zuhant le a földre.
-Nem tudom… nem akartam ezt az egészet!- kiabáltam már én is, majd megfordultam és otthagytam. Egyre gyorsabb léptekkel haladtam, míg véget nem ért a házak száma és le nem fordultam egy újabb utcára.
Hétvégén semmi életerőm nem volt kikelni az ágyból. A fejemre húztam a paplant és próbáltam nem sírni már sokadjára. Percek múlva valaki csengetett. Apa ajtót nyitott és mély csend következett. Csak remélni próbáltam hogy nem Bill az. Másodpercekre rá léptek zaját hallottam a lépcsőn majd újra valaki halkan kopogott az ajtómon. Lehúztam a fejemről a paplant, nyeltem egy nagyot és kimondtam.
-Gyere…- felültem, mire apa bedugta a fejét.
-Tom keres… téged!- a meglepettségtől kitágult szemekkel baktattam le a lépcső fokain. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy Tom eljött.
-Szia…- köszönt majd végignézett rajtam. Nem voltam hajlandó a pizsamámat lecserélni, csak mert ő idejött.
-Hello…- még számomra is feltűnően halk és rekedtes volt a hangom. Mintha tegnap a miatt az egy mondat miatt, amit hangosabban mondtam eltűnt volna a hangom.
-Beszélhetnénk… csak mi ketten?- kérdezte miközben apára nézett majd rám.
-Rendben.- bólintottam és intettem neki hogy a szobámban lesz a legjobb. Felérve oda leültem az ágyra, ő pedig az azzal szembeni székre.
-Bill… elmesélte hogy mi… mi történt veled…- ahogy belekezdett már felhúztam a szemöldökömet… -Nem, nem úgy értem! Mikor hazaért furcsa volt… szomorú és… addig pesztráltam, amíg ki nem húztam belőle harapófogóval…
-Mit akarsz Tom?
-Csak hogy… hogy gondold át, mit érzel Bill iránt, és mindketten tudjuk, hogy szereted… ne hagyd el… csak most ne…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés