(...)Az "Audi Generation Awards"-nál a bajor luxushotel udvarán Olli meglepetésvendégként megrohamozza színpadot és dicsőitő beszédet tart Bill és Tom Kaulitznak, akik az "International" kategótiában söpörnek be díjat. (...)
Bill: A producerek természetesen akarták… és mi is… szóval ők egyáltalán nem aggódtak. Teljesen nyugodtak voltak. Azt mondták: „Srácok, mindenki veletek akar dolgozni. Csak elvisszük a dalokat máshova.”
És természetesen, az UNIVERSAL végighallgatja a kész DEMO-lemezt, és abban a pillanatban leszerződteti a srácokat.
Frank Briegmann [UNIVERSAL DE.]: Akkor azt mondtuk nekik, hogy ez csodálatos, és ha lehet, mi szeretnénk még attól a pillanattól kezdve a bandával dolgozni.
Mostantól a banda Tokio Hotelnek hívja magát. Most ők négyen be kellett bizonyítsák, hogy ők nem csak egy villanást jelentenek.
Tom: Nos, egy lemezcéggel nem úgy működik, hogy besétálsz hozzájuk, és azt mondják „Ó, igen, úgy gondolom, ez szuper. Aláírom. Tessék, itt van a vastag, munkára váró szerződésetek.” De először tényleg úgy tűnik, hogy meg akarják neked mutatni, hogyan működik ez az egész és hogyan látják ezt ők.
Bill: „A hajadnak így meg úgy kell kinéznie és a ruháidnak ilyennek meg olyannak kell lennie.” És abban a pillanatban elegem van az egészből. Nekem senki ne mondja meg, hogy hogyan kéne kinéznem.
Tom: Ilyenkor kell kiállnod magadért, és ott ülsz 15 éves kölyökként, és meg kell mondanod nekik, hogy „Nem, én nem ezt akarom. Én ezt meg azt szeretném.” És „Mi erre meg erre gondoltunk.” És „ Én azt meg azt akarom csinálni.”
Bill: És a stylist meg minden szépen ki lettek húzva a listáról. És én vettem magamnak a ruháimat és … igen. Bárhogyan, idő kellett hozzá. Igen, szügség volt időre…
A BRAVO leadott egy két oldalas cikket az új német szuperbandáról 2005 júliusában, még az első single előtt.
David Jost: Nos, sok embertől hallottam azt, hogy „Tokio Hotel? Neem, ez nem fog működni. Ez túl független bandának hangzik, től messze áll a tiniktől. Nem fog nekik tetszeni… túl távol áll tőlük.”
Ez megtévesztés volt. Az első kislemez, a Durch der Monsun 2005 augusztusában kerül a képernyőkre, és azonnal slágerré válik. Ezzel együtt, egy új rock szenzáció születik.
Bill: Felvettem, amikor a viedót először mutatták a tévében, mert azt hittem, soha többé nem fogom látni.
Tom: Teljesen levadultunk otthon. Loitscheben voltunk, a házunkban, néztük a viedónkat a Viván, és nem tudtuk elhinni. Hihetetlen volt…
Markus Kavka: Csak egyszer kellett meghallgatnom a dalt ahhoz, hogy kimondjam „Istenem, ez hatalmas sláger lesz!”
Jörg Pilawa: Egy idő után el kellett ismernem hogy „Wow! Nagyszerű dalszöveg!” Még akkor is, ha ilyen kisemberek hozták létre.
Andy Sellenneit: Alapjában véve ez egy epikus siker volt!
Markus Kavka: Természetesen nem remélte senki, hogy mindenki fejet hajt majd előttük.
Top of the Pops: Harmadik alkalommal első helyen vannak a német toplistákon! The Dome: Itt vannak a fiúk, akik Tokio Hotelnek hívják magukat!
Comet 2005: Tokio Hotel!
The Dome: Tokio Hotel!
A Magdeburgi tinik az elkövetkező időben a német zenei színpad sztárjai!
Bill: Először láttam embereket, akik a nevemet sikították. A banda nevét ordították és… ez volt… a legnagyobb álmom. Minden kitört belőlem akkor…
Georg: A monsun videót a nyári vakáció alatt adták ki, mi meg visszamentünk suliba, mint a normális tinik.
Azonban az iskolájuk riadókészültség alatt volt. Amikor a négy fiú megjelent órán, azon nyomban rajongók, autogrammvadászok és újságírók rohamozták meg őket.
Tom: Hirtelen száz meg száz riporter, több száz rajongó jelent meg ott, és senki nem tudott semmit csinálni az iskolában. Sem a tanárok, sem a diákok nem tudtak órát tartani.
Bill: És mi… a szünetek alatt a termekben… az osztálytermekben rejtőzködtünk. A tanárok zártak be minket… majd hívott az igazgató, és közölte, hogy megoldást kell tanálnunk, mert lehetetlenség a tanítás ilyen körülmények között.
J.B. Kerner Show. Otthagytátok a sulit most?
Tom: Igen…
Bill: Igen, pontosan egy évig. Kihagyunk egy évet….
J.B.Kerner: Miért? Nem függ össze a programotokkal?
Bill: Nem. Egy mindennapi iskolás élet már nem lehetséges. Úgyértem, mindig rajongók százai rohanták meg az iskolát, és rengeteg újságíró…
Bill: Természetesen ez nagyszerű volt számunkra. Arra gondoltam „Állati! Most csak a zenére tudok koncentrálni, és azt csinálhatok, amit akarok!”
Most csak egyetlen út volt lehetséges a Tokio Hotel számára: egyenesen felfelé. A gyerekkori álom valóra vált.
Bill: azt kell mondanom, hogy túlfűtöttség sokáig tartott. Úgyértem, először csak egy futam volt…
*Comet 2005 legjobb új-előadó*
Bill: Wow! Az életünk olyan gyorsan megváltozott! Minden olyan más lett, és mindez csak egy dal miatt. Minden a Monsun miatt. Annyira hálásak vagyunk ezért… Oh, Istenem, azt sem tudom, mit kell ilyenkor mondani…
A Tokio Hotel arany- és platinalemezeket kap. Minden fontos díjat bezsebelnek. Vége sincs a rajongók hisztériájának, mert Bill arról énekel, ami mindenkit megmozgat.
Frauke Ludowig: Úgy értem, ez a banda kiveszi a szavakat a szádból. Igen, mindannyian ismerjük ezt az érzést. Egy ütemen van veled…
Jürgen Vogel: Mindig azt érzem „Valahogy azt élem át, amit ők leírnak” és Bill ezt nagyon jól csinálja. Nagyon jól leírja.
David Jost: Bill olyan… magával hordoz valamiféle összetörtséget, és érzelmi reménytelenséget ugyanakkor. Azt hiszem azért, mert az emberek nem hiszik, hogy képes erre.
A banda turnéjának bevételei emelkednek, mivel a látogatottság helyenként a 10000 főt is meghaladja. A rajongók élőben akarják látni a Tokio Hotelt.
Frank Briegmann: Németországban az első nagy fellépésük 12 ezer rajongó előtt volt. Ez valami nagyon különleges volt…
Jutta Landkotsch: A lányok nagy csapatokban álltak és sikítoztak. Én ilyet csak a Beatles korszakban láttam…
Jörg Pilawa: Kevés dolog haladja meg azokat a decibelleket.
Jürgen Vogel: Itt valóban füldugóra van szükséged. Valóban hihetetlen.
A többi Európai állam csak pár hónappal az első CD, a „Schrei” megjelenése után szerez tudomást a bandáról.
Alex Gernandt: Németországban még soha egyetlen banda sem volt, aki a kezdetektől fogva ennyire sikeres legyen. Emlékszem, hogy a kollégáim Oroszországból, Lengyelországból és Magyarországról felhívtak, és képeket kértek a bandáról, mondva hogy ők is úgy gondolják, hogy nagyszerűek.
Bill: El kell mondjam, hogy ez mindenhol az interneten kezdődött. Masszív rajongótáborunk volt mindenhol, és kapcsolatba léptek egymással, és aztán a külföldi cégek felhívtak, hogy „Sokan ismernek errefelé, valahogy el kell jussatok ide.”
Frank Briegmann: Amikor a francia reakciókat láttuk, akkor megdöbbenve mondtuk, hogy hihetetlen, hogy ez az eddiginél is nagyobb lehet…
A Tokio Hotel rövid idő alatt szinte annyi rajongót szerzett magának Franciaországban, mint Németországban.
Bill: Emlékszem, hogy senki nem akarta Franciaországban lejátszani a dalainkat, mert „Német zene? Nem-nem, ez így nem működik”
2006 végére a Goethe intézet jelentésében a német a legnépszerűbb idegen nyelv Franciaországban- a négy fiúnak köszönhetően.
Jörg Pilawa: Ha arra gondolok, hogy a Goethe intézet 60 éven keresztül próbálta népszerűsíteni a német nyelvet sikertelenül, és hirtelen a francia kislányok németet akarnak tanulni mert annyira szeretik a srácokat. Ebben az esetben, a Tokio Hotel még a Goethe Intézetnél is többet ért el.
Markus Kavka: Tinik szerte Franciaországban németet akarnak tanulni. Talán ez az utolsó hely, amire gondoltál volna…hogy érdekelni fogja őket a nyelv és a kultúra.
Frauke Ludowig: Általában a zene az, amire figyelünk, ha idegen nyelvű előadókat hallgatunk, és csak azután fordítjuk le. A Tokio Hotel bizonyára nagyszerűen összepárosította a jó zenét a csodás fellépéssel és a kinézettel. Tényleg elértek valamit.
2007 július 14.-én a Tokio Hotel 500000 ember előtt lép fel a francia elnök meghívására.
Georg: Az Eiffel torony alatt való zenélés talán a legnagyobb eddigi fellépésünk. Az, hogy ott zenélhettünk, a legnagyobb megtiszteltetés volt német bandaként.
Jörg Pilawa: Ugyanúgy nagyon nagy sikert értek el a Német-Izraeli barátságban is. Sokat számít a kommunikáció számára Németország és Izrael között, ha van egy ilyen banda, akiket tisztelnek , és ezt a politikusok csak úgy 60 év alatt érhetnék el.
A Monsun az első helyen van az izraeli toplistákon a Kaulitz ikrek 18. születésnapja után. Egy petíciónak köszönhetően a rajongók elérik, hogy a Tokio Hotel ellátogasson hozzájuk. A Tokio Hotel az első német banda, aki az izraeli „Rosh Echad” újság címlapjaira kerül.
Bill: Hihetetlen, hogy ez ennyire messzire ment. Fogalmam sem volt róla…
Georg: Eléggé furcsa, mert még sosem voltunk ebben az országban. Az emberek csak internetről meg rádióból ismerhetnek, és ennyire elterjed… Az ember nem is gondolná…
Farokösszehasonlítás a Tokio Hotelnél: Vajon kié a legnagyobb???
Hogyan kérem? Ezt a tényleg "lehetetlen" kérdést komolyan feltetted Pottschalk?! De miután a Cinema Bizarre interjút olyan jó tapasztalatokkal csináltuk meg a "Farok összehasonlítás" témával, ezt a kereket egyszerűen kicsit tovább akartam szőni. A Pottschalk most valahogy "farok fixirozást" tart.
Szóval, miután a Tokio Hotel mesélte, hogy gyakorlatilag nincsenek olyan kérdések, amit még nem tettek fel nekik, nálam csattan ez a kis biztosíték:
"Szóval, 4 fiú vagytok! Talán unalomból csináltatok már egy farok összehasonlítást?! És ha igen, kié a legnagyobb?"
Billnek, Tomnak, Gustavnak és Georgnak először ezen nevetnie kellett és a tagnap adott Tokio Hotel interjú részletéből már ismert a válasz: "Egy ilyen kérdés egy fiútól?! Ezt még tényleg nem hallottuk..." Frissítés 04.00 óra - Igy mondja Tom! Ilyet mint egy farok összehasonlítás még nem csináltunk. Ezenkívül mindenki tudja, hogy nekem van a leghosszabb farkam...
Természetesen a Tokio Hotel itt valamennyire részletesen válaszolt és egyértelmű választ is adtak a kérdésemre. De a Pottschalk ma ismét különösen utálatos és először néhány óra múlva árulja el a választ. De addig szívesen tudná a becsléseiteket a Tokio Hotel méretarányait illetően...
Bill: Ők úgy álltak hozzá, hogy… „Hát persze, Bill zenét akar csinálni… Pontosan”
*megböki Tomot* A legelején mindenki megmosolygott minket, az emberek inkább aranyosnak tartottak minket, „ Nézd azokat a kisfiúkat!” … és így tovább.
Ennek ellenére, a Kaulitz ikrek kezdtek hírnevet szerezni maguknak Magdeburgban és a környékén. Bandaversenyeken játszottak olyan kis klubbokban, mint a „Gröninger Bad”
Bill: Olyan volt, mint egy nyílt színpad, ahol játszottunk, és hírdettük, hogy bandatagokra van szükségünk, de kizárólag olyasvalakiket kerestünk, akik hasonló korúak. És akkor ott volt Georg meg Gustav.
Gustav: Ehh, nagyon vicces volt, ehh, látni azokat a fura embereket a színpadon.
Georg: Akkor még „Black Questionmark” /( Fekete kérdőjel) volt a nevük *nevet* A mai napig sem tudom, kinek az ötlete lehetett az a név…
Akkor Bill és Tom 12 évesek voltak, a basszeros Georg 14, és a dobos Gustav 13. Hamar kiderült, hogy ők négyen kiegészítik egymást.
Georg: Bill és Tomnak akkor már volt egy vagy két igazán jó dala. Eljátszották nekünk, és megnéztük, hogy tehetünk hozzá basszust meg dobot.
Bill: Valahogy egy nagyon jó érzés volt, hogy igazi basszust és igazi dobot hallhattunk a számokban.
Gustav: Általában nagyon nehéz olyan embereket találni, akik zenélnek, és hasonló korban vannak. És ez valóba cool volt. Hasonló korban voltunk, és felléptünk klubokban. Mindannyian olyan kicsik voltunk, és este 10kor léptünk fel.
A saját költségükre a Devilish felvett egy 7 dalt tartalmazó CD-t. Bár az út a Német országhatártól a toplistákig végtelenül hosszúnak tűnt.
Tom: Ez mind szép és jó, hogy Magdeburgban játszottunk, de itt soha nem lehetett dolgunk egy producerrel, vagy menedzserrel, egy lemezéggel, vagy bármivel, ami a zenével kapcsolatos. Ez… igen… az esélyek nagyon kicsik.
Bill: Tom és én mindig csak sétáltunk körbe, és azt mondtunk *színpadias kézmozdulatot csinál* „Kérem!” Valaki csak fel kell fedezzenv minket. Valakinek látnia kell, ahoy érzünk, vagy valami ilyensmi. Mindig azt mondtuk „Francba! Loitscheben élünk, Magdeburg mellett, és nincs a közelben semmi zenei hely, sem egy lemezcég…
Bill egy döntést hozott. 2003-ban elment a „Star Search” castingjára.
Bill: Tulajdonképpen minden lehetőséget megragadtam, hogy felhívjam a figylemet a bandára és magamra. Azt akartam hogy a… az a valaki… szóval hogy lássák a bandát. Hogy az a valaki majd észreveszi a Devilisht. Mindenhol a bandáról beszéltem, és magammal vittem őket a próbákra, ahol filmeztek, mert mindig azt reméltem, hogy lesz valaki, aki szeretni fog minket bandaként.
Ez sikerül. Egy csapat Hamburgi producer eljön, hogy megnézze a Devilisht – és le vannak nyűgözve!
David Jost: Számomra tulajdonképpen az volt a fontos, hogy lássam, hogy egy művésznek van érzelmi töltöttsége, és elég akaratereje. A Tokio Hotel pedig minkettőből 100 % - ot nyújtott. És én azelőtt Németországban még sosem találkoztam ilyennel.
Tom: Számomra egy ugyanolyan fellépés volt, mint bármelyik másik. Csak az volt a különbség, hogy ez nagyon jól sikerült. Csak annyira emlékszem, hogy arra gondoltam: „Ez az eddigi legjobb fellépésünk. Kivételesen jól sikerült…” leszálltunk a színpadról, majd az egész folytatódott egy- két héttel később.
Bill: Odautaztunk, és nagyon izgatottk voltunk.
Georg: Azt hiszem, én voltam az egyedüli, aki fényképezőgépet vitt magával. Sok fényképet csináltam, mindenről, és másnap újra megnéztem a képeket. És azt mondtam, francba, milyen hülyeségeket fényképeztem! Semmi ember, csak a mixelőasztal, meg ilyenek. Hogy megmutathassam a barátaimnak.
Bill: Emlékszem, hogy nehezen jött ki hang a torkomon, és csak arra tudtam gondolni, hogy „Jajj, remélem tetszeni fog nekik” Bárhogyan, ők visszahallgattak részleteket a dalokból, és így tovább. Igen, nagyon izgalmas volt.
Bill, Tom, Gustav és Georg innentől kezdve az iskolai szüneteket a stúdióban töltötték. Itt lépésről lépésre megtanultak mindent, amit egy popsztárnak tudnia kell.
Georg: A légkör már első perctől fogva családias volt. Kaptunk egy kis lakást (stúdiót) és ott éltünk, gyakoroltunk…
Tom: Az az idő alatt belekóstolhattunk, hogy milyen lesz, ha sikeresek leszünk, és együtt kell majd éljünk…
Interjú részlet: Épp felvettünk egy dalt. Mi is a neve? „It’s my life!” *nevet*
Tom: Az, hogy olyan fiatalok voltunk, és hogy Hamburgban voltunk a szüleink nélkül, stúdióztunk, néha néhány lánnyal voltunk… ez tulajdonképpen az életünk egyik legjobb szakasza volt. Az az időszak alatt teljesen kiéltük magunkat.
Részlet egy régi videóból:
- Énekeltél már ma?
- Felvettük a „Rette mich” –et, egy balladaszerű dalt.
- És az emberek szerették, ahogy énekeltél?
- Igen, nagyszerű volt!
Másfél évvel később a lemezszerződésről szóló álmuk úgy tűnt, hogy valóra válik.
Bill: Egy hosszú ideig azt sem tudtuk, hogy mit fogunk csinálni. Egyik nap aztán észrevetünk, hogy vannak a dalaink, és ez olyan, mint egyféle CD. Úgyértem, sok dalunk volt. És aztán egyszer azt mondták, hogy oké, mutassuk meg ezt egy lemezcégnek.
És akkor az ország minden lemezcége meghallgatta a fiúkat.
Bill: Ugyanakkor, meg akartuk gyúzni őket, hogy igazi zenét is tudunk csinálni, igaz? Úgyértem, csináltunk valami szépet, de igazi zenét is tudunk csinálni.
Tom: Profik akartunk lenni, és nyugodtak voltunk. Azt mondtuk, „Ezt fogjuk majd csinálni minden nap, igaz?” Olyaok voltunk már, mint valami régi zenészek.
Tom Bohne: Ez ugyanaz az alkalom volt, amikor az Universal, meg a BMG, meg Németország minden nagyobb lemezcége először látta a bandát. Azt gondoltuk, hogy ez nagyon jó, ugyanakkor lehet, hogy egyik számból sem lesz toplistás sláger.
Bill: Furcsa volt ezt az emberektől először hallani, és hogy hogy tűnt nekik külső szemlélőként.
A Berlini BMG volt az első, aki rájött hogy mennyi lehetőség rejlik a bandában.
Andy Selleneit: [BMG] Megérkeztek az irodámba. Kinyilt a duplaajtó, és láttam érkezni Billt és Tomot, és fohászkodtam, hogy „Istenem, add, hogy tudjanak énekelni!” Újoncokként áltak az ajtóban, és ezek az újoncok igazi sztároknak néztek ki, és emlékszem, hogy nagyon izgatott voltam, mert arra gondoltam „Remélem, erőteljes dalaik vannak!” És amikor meghallgattam, azt gondoltam „Igen, tudnak énekelni, és ezek a dalok őrületesek!”
A 14 éves Bill és Tom és a bandájuk a zsebükben tarthatták az első lemezszerzősésüket.
Bill: Nagyon örültünk. Extázisba estünk. Fel sem fogtuk igazán, és olyan sok időt vett igénybe… a szerződés meg minden alkudozós dolog. Akkor minden felügyelet alatt kellett történjen.
Tom: Az ember azt gondolná, hogy ez teljesen fölösleges, én is azon tűnődtem, hogy mit akarnak ellenőrizni? És beszélgettem egy kicsit anyámmal. Minden ok volt.
Andy Sellenneit: Akkor mindannyian boldogok voltunk, de az egész elhúzódott, mert mindenki azt mondta, hogy ők még mindig túl fiatalok és ebben a korban még nem csinálhatják ezt. És a klisék nem tartották megfelelően a Tokio Hotelt.
Bill: 13 évesen találkoztunk velük, és 15 évesek voltunk, mikor befejeztük. Majdnem ellvesztettük a szerződést időközben.
Andy Sellenneit: Ekkor történt az, hogy a Sony és a BMG egyezkedni kezdett, hogy egyesüljenek egy lemezcéggé.
Bill: És hirtelen azt mondták „Miféle banda ez? Miről szól ez a szerződés? Nem csináljuk meg!”
David Jost:Azt hiszem, egy világ omlott össze a band számára.
Tom: Akkor nagyon, nagyon fájt nekem, mikor… Úgy értem, nagyon hittem ebben az egészben, és aztán hirtelen már semmit nem értettem.
Bill: Amikor a producerek közölték ezt velünk, komolyan legalább egy hétig még csak nem is mosolyogtam. Nagyon szomorú voltam…
Tom: Tulajdonképpen végetért az álmunk… akkor, abban a pillanatban.
Ez a banda minden rekordot megdönt: Tokio Hotel. Négy év alatt a sulibandának Magdeburg külvárosából sikerült áttörni a nemzetközileg ünnepelt rocksztárokká.
Jürgen Vogel: Szóval ők most nem felszedett örültek, hanem van az az érzés, amiben igazán jók a fiúk.
Jörg Pilawa: Az egyedüli előadók, akiktől valaha is egy autogrammot hoztam.
Collien Fernandez: Szóval a Tokio Hotelt mindenki ismeri.
Már kilenc évesen zenélnek az ikrek, Bill és Tom Kaulitz. A basszistával, Georg Listinggel, és a dobossal, Gustav Schäferrel alapítanak egy bandát. Hamarosan az első kislemezünk a Durch den Monsun, a nulláról egyenesen az első helyre jut. Egy mega sláger. A Tokio Hotel aranyat és platinát takarít be és megkapnak minden fontos zenei díjat.
Markus Kavka: Ez volt, erm, egy igazi olyan hisztéria, amit feltételeznünk kellett, hogy mindenki erre várt igazán... Így egy dolog ismét történik.
Frauke Ludowig: Ők valami nagyon kivételesek, hoztak valamit, valami mást hoztak, amit azelőtt senki.
A Tokio Hotel egy egész generáció idegeivel találkozik. És nem csak Németországban, hanem világszerte. Európától kicsap hullámokból az Atlanti-óceánig Amerikába és Dél-Amerikába. Egy turbó-karrier.
Otta Waalkes: Múltkor voltam Kínában és láttam: 'Mit tudtok Németországról?'- 'Tokio Hotel'.
Frank-Walter Steinmeier: Mindegy hová megyek- Franciaország, Izrael, Amerika- mindenhol rohannak a fiatalok a Göthe intézményeinkbe és a Tokio Hotel szövegeit akarják.
Oliver Pocher: Csak úgy működik valami, ha szavahihető és ez van ennél. Erm, és emiatt, ezzel sikeresek.
2009 őszén ismét jelentkezik Bill, Tom, Georg és Gustav. Egy év szünet után újra itt a Tokio Hotel. Új CD-vel, új hangzással és új külsővel.
Jürgen Vogel: De megtörtént, hogy... hogy valami sikerült nekik, ami nagyon kevés bandának sikerül, szeretik őket a tinik: ez az ugrás, a gyerek- fiatal-korból, fiatal férfiakká.
A Tokio Hotel fiúk felnőttek. A Kaulitz ikrek épp most ünnepelték a huszadik születésnapjukat, Az új albumukhoz új külsővel mutatkoztak a nyilvánosság előtt, nagy feltűnést keltve - ahogy mindig a Tokio Hotelnél.
Michael Michalsky: Nos azt hiszem, hogy a banda külsejejének nagy szerepe van a nemzetközi sikerükben, mert egyszerűen nem hampti-damti német-falusiaknak néznek ki.
Markus Kavka: Ez tökéletesen világos, hogy most nem egy millió tinédzser, mindegy fiú-e vagy lány, úgy tud kinézni mint Bill Kaulitz. Amennyiben majdnem olyan művész.. igen, olyan hermafrodita fantáziaszemély, akire ki lehet mindent vetíteni.
A Tokio Hotel felépítette, amiről más csak álmodik.
Tom: Korábban mindig más előadókat néztem, és azt gondoltam 'Haver, egy szuper élete van valahogyan. Egy rakás lóvét keresnek, felállítják őket valamilyen kibaszott színpadra és játszák a dalaikat, és azután...
Bill: És aztán még panaszkodnak is.
Tom: .. és még panaszkodnak és egész nap bőgnek és szuper bulikat csinálnak és valahogy luxusban élnek és... És nem csak a kezdetben szokás így. És ezt tudtuk de először valahogyis azután, hogy mindent átéltünk, így.
A Tokio Hotel története jó két hónappal a Berlini fal leomlása előtt kezdődik Lipcsében. Itt fognak 1989. szeptember 1.-jén az ikrek, Bill és Tom Kaulitz megszületni.
Bill: Úgyanúgy is néztünk ki, amikor egész picik voltunk. Szóval, régen volt még olyan pulcsink, amin rajta állt a nevünk, ezzel általában az emberek meg tudtak különböztetni minket és volt nekünk .... Tomnak volt itt egy anyajegye.
Tom: Mindenek előtt ugyanaz az uralkodó szerep kezdődött meg nálunk. Szóval... és tulajdonképpen ez gyakran probléma is volt, mert mindketten olyan extrém frontemberek vagyunk, tulajdonképpen olyan, akik mindig, hangosak, mindig a véleményüket mondják.
A Kaulitz ikrek temperamentumosok duplacsomagolásban. Az anya, Simone és az apa, Jörg mindig rendelkezésre álltak.
Bill: Hát, meg kell mondanom, Tom és én együtt meglehetősen kemények voltunk. Hát, mi mindig együtt... Szuperül kiegészítettük egymást.
Tom: Azt hiszem, ez az erő onnan jött, hogy viszonylag szabadon neveltek minket. Nos, az anyukánk mindig mondta 'Mond el a véleményed, így. Ez a legfontosabb'.
A nagy pofájukkal sikerül Billnek és Tomnak már 5 évesen a reflektorfénybe kerülni. Kapnak egy szerepet a "Verrückt nach dir"(Bolondulok érted) című filmben.
Bill: A mamám mesélte, hogy szuper szemtelenek voltunk és valahogy egyáltalán nem az a típusok voltunk akik 'Hallo'-t mondtak és mi egész idő alatt csak játszadoztunk és akkor azt mondta 'Pontosan ez! Pontosan ilyen ikreket kerestem'.
Filmben: Hé, nem hallottad mit mondott? - Rosszul hallok.
Bill: Azt hiszem, hogy a legfontosabb, amit megkaptam az úton, tulajdonképpen a bizalom volt. Soha se írták nekünk elő, mit kéne csinálnunk és a kezdetektől meglehetősen önállóan neveltek és mindent kiélhettünk, amit akartunk.
Az ikrek sok figyelmet kapnak és keresik is. Korán világos, Bill és Tom született showman.
Bill: Ha a szüleink magukkal vittek valahová- valamilyen bulira és ilyenek, akkor mindig gyorsan... viszonylag gyorsan világossá vált, hogy mi valahogy.. Igen, az emberek mindig szórakoztak velünk. Mindig, ha ez a lehetőség volt valahogy... ott álltam egy színpadon vagy valahol, ahol állni és csinálni lehetett... Nos, akkor mindig mi voltunk az elsők, akik igazán fent voltak és csináltak valamit.
Az első években az ikrek anyukája mindig ugyanúgy öltöztette őket. De már általános iskolában kidolgozták a saját, inkább feltűnő stílusukat.
Bill: Azt hiszem, mindenki ránk is nyomta a bélyeget. Hogy hosszú ideig totál ugyanúgy néztünk ki. Igen,és aztán kezdődött is, igazán, hogy akkor viszonylag gyorsan már egyedül akartunk felöltözni. És valahogy nem akartuk többé, hogy a mamánk reggelente kitegye a dolgokat nekünk, hanem akkor mi magunk akartunk dönteni, arról, hogy mit veszünk fel.
Tom: Nálam igazán mindig olyan volt, hogy rááltam ezekre az extrém hip-hop filmekre, nagyon gyorsan. Bár nem volt bő alsónadrágom, de valahogy ennek ellenére a seggem alatt hordtam.
Különösen Bill vizuális szerepe lép ki a sorból. Kilenc évesen kezdte a hajfestést és a sminkelést.
Bill: Nos, az ilyen vámpíros, boszis és ilyen filmeket mindig jónak találtam. Valamit mindig néztem és az én, én gyerekfilmemem, amit szerettem, valamikor gyerekkoromban, amit oda-vissza ismerek, az a "Das Labyrinth" David Bowieval. Azt hiszem, ez már rámnyomta a bélyeget, de ez soha nem volt úgy egy személy. Nos, hogy mondjam most,ez volt David Bowie vagy ez vagy ez, hanem ez volt az igazi, azt hiszem, egy keverék jó sok emberből.
Tom: Bill tulajdonképpen totál álmodozó volt, őszintén szólva. Aki mindig a saját dolgát csinálta és mindenek előtt vidám is, hogy, hogy... Mi ketten igazán soha nem is passzoltunk egymáshoz. Az emberek mindig megbámultak minket. És akkor volt egy igazán hosszú idő, aztán Bill futott egy kört és teljesen máshogy nézett ki.
Bill: Nos, én tudtam, hogy nagyon, nagyon sok ember természetesen őrületesen negatívan beszél most. De mindig ezt akartam. Szóval, soha sem akartam. hogy mindenki... Sokkal rosszabbnak találtam, ha az emberek nem beszélnek rólam, hanem valami rosszat mondanak.
A szituáció súlyosbodott, mikor az ikrek a szülők válása után elköltöztek- a 650 lélekszámú faluba, Loitschébe, Magdeburgnál.
Bill: Azonnal dühösek lettünk. Valahogy azonnal szidtak minket.
Tom: 'Ejj, piros cipőfűzője van. A kommunista disznó!'
Bill: Gyakram a mostohaapánknak kellet elhoznia minket.. kutyával és baseball ütővel.
Tom: Szóval reggelente a buszon is így. Ott is voltak mindig igazi verekedések a buszon. Tulajdonképpen senki sem törődött a másikkal, így totál borzalmas volt.
Bill: És ilyen pillanatokban őrületesen boldogok voltunk, hogy kölcsönösen voltunk egymásnak és, hogy valahogy mindig együtt voltunk és soha senki nem kapott el minket egyedül.
A gimnáziumban az ikrek lázadó megjelenését kevés lelksedéssel fogadták. Újra és újra düh volt.
Bill: Volt egy tanár a suliban, aki azt mondta 'Nem tanítalak téged, mert így nézel ki. És 'Nem jöhtsz be tesiórára kisminkelve és piercingekkel.
Akkor véglegesen belátásra kellett bírni Billt és Tomot.
[A levél egy 2003-as májusi incidenst nevez meg. Miközben a tanár a leckét adta fel, több diák, köztük Tom összefröcskölte őt tintával. A kihangsúlyozott részen írják, hogy az ilyen viselkedés tiszteletlen és megsérti a tanár méltóságát]
Bill: A tanárok szétszedtek minket hetedikes korunkban, valami ... a legrosszabb élményem volt az iskolában. Szóval, azt hiszem, azt a napot... tényleg senkinek sincs esélye jóvá tenni. Mert az volt a legrosszabb, ami velünk történt. Hogy valaki szétválasztott minket.
Tom: Soha nem mutattuk az embereknek, hogy ez egy nehéz időszak volt számunkra. Tehát, a külvilág felé mi mindig nagyon, nagyon kemények és dominánsak voltunk. Szóval, soha sem hagytuk, hogy valaki vagy valami elnyomjon minket.
A szabadidőben kezdi Bill és Tom élni a közös álmukat. Zenélni akarnak és megírni az első dalokat.
Bill: Mindig szívesen írtam. Szóval, igazán, mindig a mamámnak is, cetliket írtam meg ilyenek. És mindig szívesen írtam fel dolgokat és valamikor kint lógott a szobámban egy gitár- a mostohaapámtól. Ő akasztotta kis és mondta ' Igen, én valahogy nem használom és, és .. ide állítom egyszerűen és ha akarjátok, le is vehetitek magatoknak.' És akkor Tom megragadta és valahogy elkezdett rajta játszani.
Tom: Teljesen fájdalommentesek voltunk. Mert mi igazán... Szóval, az első akkordok, amit el tudtam játszani, Bill azonnal szöveget írt hozzá. A szövegeink még igazán szuper naivak és tulajdonképpen totál viccesek voltak, ha mostanában hallgatjuk őket.
Bill: Mások tűzoltók és fogorvosok akartak lenni és én mondtam 'Zenélni akarok'. Ez természetes volt...
Katerina: Itt van mellettem a Tokio Hotel, akiknek sikerült kiállni, és nemzetközi jelenséggé válni.
Üdvözlet Görögországban!
TH: Nagyon szépen köszönjük!
Katerina: Tudtátok, hogy ennyi rajongótok és barátotok van itt, Görögországban?
Tom: Nem, most vagyunk itt először (hosszú idő óta). Örülünk, hogy élőben játszhatunk, és talán turnézni is jövünk majd ide. Először is, boldogok vagyunk, hogy az első show-nkat Görögországban adhatjuk.
Katerina: Milyen az órákig tartó munka az ikertestvéreddel?
Bill: Nekünk ez normális. Egypetéjű ikrek vagyunk, és rengeteg időt töltünk együtt.
Nem tudnánk egymás nélkül élni. Olyanok vagyunk, mint egy ember.
Katerina: Hogyan jellemeznétek a zenéteket?
Bill: Ez alapvetően rockzene, de az egész albumot meg kell hallgatni.
Katerina: Van szabadidőtök?
Bill: Nem sok szabadidőnk van. Nem emlékszem, mikor volt szabad időm az utóbbi hónapokban.
Amikor van 5 percünk, alszunk.
Tom: Sokat szexelek, amikor van szabadidőm
Gustav eközben halászik, Georg biciklizik, és ettől eltekintve, zenélünk.
Katerina: Mi a kapcsolatod a nőkkel?
Tom: Szex igen, de flörtölés kizárva... *nevet*
Katerina: Megasztároknak érzitek magatokat?
Bill: Ugyanaz a személy vagyok, aki azelőtt. Már nincs többé magánéletünk. 15 éves korunk óta nem tudunk normálisan kimenni az utcára. Ez az ára annak, hogy több ezer ember előtt játszhatsz, és gyönyörű városokba utazhatsz, mint ma ;)
Katerina: Nagyon kedvelem a stílusod, a hajad, és a sminked... mindezért te felelsz?
Bill: Igen, mindez a saját stílusom. (ford.:
AJÁNLOM AZ OLDALT
(...)Az "Audi Generation Awards"-nál a bajor luxushotel udvarán Olli meglepetésvendégként megrohamozza színpadot és dicsőitő beszédet tart Bill és Tom Kaulitznak, akik az "International" kategótiában söpörnek be díjat. (...)
2010.04.08.
Hogyan kérem? Ezt a tényleg "lehetetlen" kérdést komolyan feltetted Pottschalk?! De miután a Cinema Bizarre interjút olyan jó tapasztalatokkal csináltuk meg a "Farok összehasonlítás" témával, ezt a kereket egyszerűen kicsit tovább akartam szőni. A Pottschalk most valahogy "farok fixirozást" tart.
