***

- Öhm... felmegyek Lexa szobájába néhány ruháért. Ő kért, hogy vigyünk neki pár ruhát, mert tegnap megáztak este.
- Persze... csak nyugodtan. - majd felment és összepakolta amit kértem. Bedobálta őket egy táskába, majd visszament a nappaliba.
- Akkor mi megyünk, és elvisszük ezeket neki.
- Rendben. Sziasztok. - kísérte ki őket apa, majd bezárta utánuk az ajtót.

***

Kopogtak. Leraktam a tálkám, amiben az a bizonyos tejes izé volt. Megéheztem nah... és finom is volt. Elfogott a félelem, hogy anya kamuzott, és mégsem mentek el Amerikába. És most megtalált, hogy hol is vagyok. Furcsa érzés, hogy alig három hónap alatt a saját anyámról így meg tud változni a véleményem. Kissebb koromban szinte csak ő volt velem, mert apa sokat dolgozott. Nem hiába. Ha nem dolgozik annyit, most nem tartanánk ott, ahol. De valahogy, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá, ő akkor megy el, akkor lép ki önzően, csak magára gondolva az életünkből. És csak apa maradt. Aki lehet nem a legjobb megoldást válaszotta, hogy megenged mindent, de így tudhatom, hogy mellettem áll, és biztonságban érzem magam. Apa mellett. Németországban. Nem pedig egy idegen emberrel együtt lakva egy teljesen ismeretlen országban. Sőt egy másik földrészen. Gondolkodásom közben Bill már ajtót nyitott, én pedig csak arra eszméltem, hogy valaki megrázza előttem a kezét.
- Hm? Jah bocsi... sziasztok. - köszöntem Dominak és Georgnak.
- Hello. Itt vannak a ruhák. - adta oda Domi egyből, mivel még mindíg törölközőben voltam.
- Köszi... egy perc és itt vagyok. - elvettem tőle a ruhát, majd felmentem az emeletre. Felöltöztem, majd visszamentem a többiekhez.
- Domi... ha nagy leszek és híres, te leszel a stylistom.
- Híres akarsz lenni? Mivel?
- Hát azt szerintem még ő sem tudja pontosan... - nevettünk Dmoival... - De álmodni csak szabad nem?? - egészítettem ki a mondatát.
- Már most is az vagy... nem? - most Georg nem érti a dolgokat.
- Apa jóvoltából. De... nem tudom... mindegy...
- Nemsokára nem csak az ő jóvoltából leszel híres... - világított rá a dolgokra Domi.
- Mi? Jah... végülis...
- Merthogy?
- Mikor mentek turnézni? - próbáltam rávezetni őket a dolgokra, de istenem... a szőkeség belülről fakad.
- Kb még egy hónap...
- Nah szóval... még egy hónap... éssssss ... le se fogtok tudni vakarni magatokról...
- Mert??
- Georg te komolyan nem érted... az apja az új producer.
- Kinek? - OMG!
- Nektek...
- Jah... mi? komoly??
- Ahha... de már mondtam neked... nem emlékszel???
- Jaaa... télleg... valamelyik este...
- Ahha...
- Most hogy mondod... ismerősnek tűnt Patrik...
- Valamelyik nap bent volt nálatok a stúdióban...
- Jut is eszembe... Domi is jöhet velünk?
- Szerintem jah... de ezt ne velem beszéld meg... apám munkájába nincs beleszólásom...
- Értem... akkor majd beszélek vele...
- De... egy szép mosolyt bevethetek... hátha...
- Hátha... - majd csörgött Tom telefonja. Felvette, beszélt pár percet, de nem tudjunk miről. Egyrészt, mert nem hallottuk, nem is akartuk, másrészt pedik csak "aha" "oké" és "persze" szavakat mondott.
- Nah? - kérdezte Bill, aki végre visszatért közénk, ugyanis eddig a telefonján pittyegett valamit.
- Be kell mennünk a stúdióba... David hívott.
- Mennyi időnk van?
- Fél óra...
- És a lányok?
- Mi majd hazamegyünk nyugi... nekem amúgy is haza kéne már látogatnom. Újabban nem sűrűn tartózkodom otthon.
Domi nem volt túl boldog. Közös napot terveztek Georggal, de úgy látszik ez végleg elmarad. De megpróbálja elfogadni. Tudja nagyon jól már a leges legelejétől, hogy nem akkor lesznek együtt, amikor ők akarják, hanem amikor tudnak. Amikor van pár szabad órája, vagy napja Georgnak. És elfogadja. Mert... még nem vallotta be sem magának, sem a fiúnak, de kezd erősödni benne a fiú iránti kötődés. Érzi, hogy ez több lesz néhány átszeretketett éjszakánál.
- Hát ez nem jön össze... - mondta elkeseredetten, Georg szemébe nézve.
- Bepótoljuk ígérem. Sőt... csak a tied vagyok és leszek is... csak most el kell mennem... - simogatta meg a lány arcát. Rossz volt neki így látni őt.
- Tudom... és megértem... csak rossz... - bújt a fiú ölelésébe.
- De nem megyek messzire... és esténként beugrok majd, ha végeztünk. - csókolta meg.
- Rendben... nah megyek, mert Lexa nem bír várni már... - nézett rám, amikor már csak ide-oda lépkedtem egyet-kettőt oldalra. Ilyen vagyok... enm bírok egy helyben maradni... A búcsúzkodás meg nem az én asztalom... ezért mi Tommal egy hosszú, forró, tartalmas csókkal "búcsúztunk".

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés