***

Teljesen leizzadva és könnyekkel teli arccal ébredtem fel. Már megint. Az éjszaka közepén... rémálmok... a baleset óta... 1 hete fekszek ebben a kibaszott kórházban... kezelések... infúziós tű a kezemben... attól sem tudok rendesen aludni... Ha csak a párna vagy a takaró egy kicsit is súrolja, már legszívesebben kitépném a kezemből, mert bolondulok meg úgy fáj... és épp, amikor visszaalszok jön az éjszakásnővér lázat mérni... később nem tudna jönni?? És ez megy minden éjszaka... elalszok... jön a rémálom - mindíg ugyan az  - sírva és leizzadva riadok föl, majd Tom - aki minden éjjel az ágyam szélén aszik - felébred, megnyugtat, és próbálok visszaaludni, de nem megy... Kezdem úgy gondolni, hogy jobb lett volna a helyszínen meghalni... Szegény Tom is... mennyire elege lehet belőlem... sose alszik rendesen mellettem, amióta itt vagyok. Minden éjjel felkel... és az ágy melletti széken ülve, félig az ágyra fekve nem lehet túl kényelmes aludni... kértem, hogy feküdjön mellém... nem... mert fél, hogy valami rossz mozdulatával fájdalmat okoz nekem... A nővérke is - akinek Tom igencsak szimpatikus - felajánlotta már, hogy akár a másik ágyon is aluhat... ugyse hoznak senkit mellém. De nem... azt mondta, hogy neki így is kényelmes... Mennyit szenved miattam... De a doki azt mondta, hogy maxi még 2 hét... de ha "jól viselkedem" csökkentheti egy hétre is... hát remélem csökkenti is... utálok már itt lenni... Megint nem sikerült visszaaludni... óvatosan lemásztam az ágyról, és kimentem a mosdóba. Megmostam az arcom, és a tükörbe nézve támaszkodtam a csapra.
-"Már egész szépen begyógyultak a sebek az arcomon..." - gondoltam magamban. - "Már csak kettő látszik..." - igen... már csak kettő... sokkal több volt... de már csak kettő látszik... az is halványan... Már nem undorodok magamtól, ha a tükörbe nézek...
- A jó isten baszná már meg ezt is... - kiabáltam, amikor lelöktem egy poharat a csap széléről és az hangos csörömpöléssel szilánkokra tört... hátam a falnak támasztottam és sírva csúsztam a földre. Felhúztam a térdeim, és karommal átfontam őket. Halkan kezdtem el sírni... így jött ki minden stressz... minden, ami felgyülemlett bennek a történtek óta. Mindig ugyan azt látom magam előtt... a fehér fények... az úton keresztbefordult kocsi... majd az autóm ablaka betörik, szanaszét vágja minden részem... és onnantól semmire nem emlékszem, csak arra, amikor a műtőben keltem fel. Könnyeim egyre jobban hullottak. Legszívesebben egy hatalmasat ordítottam volna, hogy kiadjak magamból mindent. De nem lehet... ez egy kórház... Felkeltenék mindenkit... Nah... nem csak keltenék... Tom felkelt és bejött utánam. Letérdelt mellém, átölelt, megpuszilt miközben nyugtatott, majd felhúzott a földről, és kimentünk a mosdóból.
- Nah gyere cica... feküdj le. - rekedten és álmosan mondta. Annyira aranyos volt.
- Egyedül nem... - néztem rá, és mondtam komolyan ezeket a szavakat, mint egy kisgyerek.
- Ne légy makacs... ezt már megbeszéltük... nekem itt is tökéletesen kényelmes...
- Akkor az öledben alszok...
- Az az arany szívem... az... - mondta, majd lehúzta cipőjét és levette a pulcsiját, és mellémfeküdt. Mellkasára hajtottam a fejem és fél kezemmel átkaroltam őt. Ő átölelt szorosan és végre nyugodtan aludtam el. Ő pedig kényelmesen.
Reggel a nővérke keltegetésére ébredtünk. Vagyis csak én. Tom ezt átaludta.
- Remélem nem gond, hogy velem aludt. - mondtam a lázmérővel a hónom alatt.
- Nem persze... engem nem zavar... és szerintem a doktorurat sem fogja.
- Remélem... - néztem Tomra és akaratlanul is elmosolyodtam magam. Nyitott szájjal szuszogott és aludt édesen.
- Nagyon szeret téged... egy hete minden éjszaka itt van veled...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés