- Dilis... megyek veszek neked valami normális kaját oké? - puszilt meg.
- Oké...
- Mit hozzak?
- Nem tudom... valami finomat... öööö... - gondolkodtam el - tudom már... csokis-csigát...
- Hányat?
- Milyen kérdés ez? Egy elég... bőven...
- Akkor két csokis-csiga rendel... - majd szájon puszilt, és rohant is kifelé...
- TOM!! - kiabáltam utána... - Szerinted direkt nem hallotta, hogy egyet mondtam?
- Nem tudom...
- Mindegy... Miujság odakint?
- Hiányzol mindenkinek... Domi mondta, hogy hiányolnak a többiek is... - mondta, de nem túl sok örömmel a hangjában.
- Georg baj van?
- Nem nincs...
- Ne nézz hülyének...
- Nem én...
- Akkor mi a baj? Domi?
- Nem... igen... nem tudom...
- Mert??
- Olyan furcsa mostanában... alig töltünk együtt egy kis időt... ha van egy kis szabad időm, akkor is leráz... kitalálja, hogy ez a dolga, vagy az a dolga... ide megy, oda megy...
- Nem bízol benne?
- Dehogynem... csak úgy érzem, mintha már nem akarna velem járni... mintha már nem akarna velem lenni... tegnap a telefont se vette fel este...
- Lehet már aludt...
- 9-kor?
- Jah bocs... igazából nem tudom... ha kérdezem rólad - rólatok, akkor sosem válaszol rendesen... elhápogja... eltereli a témát, vagy egyszerűen meg se hallja...
- Pedig azt hittem legalább veled megbeszéli ezeket...
- Az az igazság, hogy Domi az ilyen ügyeit, dolgait nem nagyon szokta elmondani másoknak... fél, hogy csalódik, ezért inkább magában tartja... de beszélek vele... megígérem neked oké?
- Oké... imádlak kiscsaj... - ölelt meg, majd nevetett, mivel a hasam megint korogni kezdett.
- Siethetne már Tom azzal a csigával...
- Tényleg.. mikor is jössz haza már?
- Nem tudom... a doki 2 hetet mondott elsőnek, aztán azt, hogy ha "jó leszek" akkor egy hérte csökkenti... de már eltelt egy hét...
- Akkor már nem sok van hátra... és, ha kijössz olyan bulit rendezünk neked, hogy egész Németország ezt fogja emlegetni... - csak mosolyogtam.
- Imádlak titeket. Még, ha nagyon hülyék is vagytok néha... - :)))
- Amúgy gondolom, hogy nem jó itt, de nagyon szörnyű?
- Egy éjszakát se aludtam még végig... folyton a rémálmok... vagyis... nem álmok, hanem a valóság... leizzadva, sírva kelek fel, ki a mosdóba, megmosom az arcom, visszafekszek, mire elalszok jön a nővér...
- Nemsokára úgyis hazajössz...
- Remélem minél hamarabb... Tom is szegény mindenhova rohangál nekem... itt alszik éjszaka... általában ő is felkel, amikor én...
- Hiába mondanád neki, hogy menjen haza... a stúdióba is csak ilyenkor néz be... mondjuk most Bill éneklését veszik fel... de Tomot ez nem nagyon érdekli... benéz, hogy mi van odabent, és ennyi... rohan hozzád... sose láttam még ilyennek... egyáltalán szerelmesnek se nagyon... nemhogy ilyennek... - és én megint csak mosolyogtam.
- Hidd el, hogy nem állt szándékomban akadályozni a stúdiómunkát...
- Te meg hidd el, hogy nem akadályozod... akkor sem lennénk bent többen, ha nem lennél kórházban... és nemsokára hazaengednek és akkora...
- Bulit szerveztek nekem, hogy egész Németország arról fog beszélni... - :)
- Pontosan...

***

- A másikat is...
- Azt már nem bírom... - dőltem hátra az ágyon, amikor benyomtam egy csokis-csigát, amit Tom hozott nekem.
- De baba... bírod...
- Nem... majd később megeszem... nyugi... nem fog megmaradni... a vacsora se jobb, mint az ebéd...
- Ezt gondoltam... de hozhattam volna másikat is...
- Meg csillagot az égről is nem? Tom... el fogsz kényeztetni... az is éppen elég, hogy mindig itt vagy velem... törődsz velem... alig hagysz magamra... rohangálsz nekem mindenhova...
- De én csak azt szeretném, hogy neked minél jobb legyen...
- Nekem már azzal is csak jobb, hogy tudom, hogy vagy nekem... - simogattam meg az arcát. - azzal meg pláne, hogy itt is vagy...
- Tudom... de én annyira sajnálom... ha vigyázok rád... - hajtotta le a fejét - nem kellett volna hagyni, hogy egyedül elmenj... tudnom kellett volna, hogy baj lesz abból, hogy látnak minket...
- Ezt felejtsd el Tom... nem te vagy a hibás... - emeltem fel a fejét, hogy a szemébe mondhassam - Te csak megpróbálsz normális életet élni, és ugyanúgy jogod van mindenhez, mint bárki másnak... ez az egész annak a pár féltékeny r*bancnak a hibája...
- Megkapják, amit érdemelnek... megígérem...
- Tom... épp elég nekik, hogy ilyen szánalmasak...
- Igaz... - majd felült mellém az ágyra és megölelt szorosan, majd semmit sem gyengítve ölelésén, súgta halkan: - Szeretlek! Nagyon...
- Én is téged!
Olyan jó érzés, amikor tudod, hogy van valaki melletted. Nem értékeltem ezt eddig sokra... néhány sráccal csak azért voltam együtt, mert amire kellett, arra jó volt... De tudni, hogy tartozol valakihez, aki nem rokonod... teljesen más érzés... minden szempontból más... Tudni, hogy ő is hozzád tartozik... és neki is szüksége van rád... Ez egy olyan érzés, ami a világon egyedüli... nem pótolható... de ez az érzés minden mást pótol... ha nem lenne semmid... pénzed, nagy házad, menő autód... egyszerűen semmid... még a családod sem... csak egy ember melletted, és ez az érzés... úgy éreznéd, hogy mindened megvan... mert ez az érzés beragyogja az életed... és semmi más nem kell...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés