Riporter: Úgy hallottam, nagy rajongója vagy a Tokio Hotelnek a mi német bandánknak
Adam Lambert: Igen! Nagyszerűek, fantasztikusak! R: Mit szeretsz bennük?
A.L.: Billt! *nevet* Neem...Nagyszerű stílusa van,tetszik, hogy elég bátor ahhoz, hogy olyan módon fejezze ki magát, ahogy nem minden srác meri. Sok törődés, és fantázia van abban, ahogy öltözik, és sminkeli magát, és abban is, ahogy előad.
R: Szereted a számaikat is?
A.L.: Igen jók.. igen.. R: Van kedvenced?
A.L.: Az utolsó ami kijött... a legutóbbi albumukról, az Automatic király! Szerintem az egy király szám. De szeretem a Monsoont is a másik albumról... tényleg jó!
(Ford.: GTH)
BILL: Számomra egy élõ koncert nem csak arról szól, hogy ott a gitár, az erõsítõ, ott vagyok a színpadon és másfél órán keresztül játszunk... Más elvárásom is van, számomra ez egy igazi show és tényleg igazi koncertet akarunk csinálni, amely illik az albumhoz. Egy olyan "Humanoid"-osat. Ebbõl kiindulva nagyon izgatott voltam, hogy a DSquared készen állt rá, hogy megcsinálja... a turnéhoz a ruhákat és ez tényleg remek, hogy két ilyen tervezõ készítette el õket. Nagyon szuper. Számomra ezzel egy álom vált valóra, sokkal jobban, mint a többieknek. Számomra ez olyan, hogy ezért élek, ez hozzám tartozik, azzal, hogy ezeket a ruhákat viselem, kifejezem önmagam. A szememben, ez egy tökéletes show.
RIPORTER: Számodra ez egyfajta személyes szabadság, hogy ilyen ruhákat viselsz? BILL: Teljes mértékben. Ha mások azt mondanák, hogy talán nem kéne ilyen ruhákat viselnem, mégha Tom is mondaná, hogy nem viselhetek egy vagy két dzsekit... De persze, én így érzek, így érzem jól magam a színpadon. És ez az én utam. Nem felelhetsz meg mindenkinek egész nap. TOM: A legjobb a zenekarunkban, hogy hagyjuk a másikat. Georg is úgy néz ki, mint egy idióta... Mindig is így volt, szóval hagyjuk élni a másikat.
[Vágás]
BILL: Szóval, nem vehetsz mindent túl komolyan. Vannak dolgok, melyek újra és újra elõjönnek minden évben. Ha nincs mirõl írni és nincs mirõl riportot készíteniük, akkor igazából egy kicsit lazítanod kell, könnyedén kell venned és a legtöbb dolgot észre sem vesszük. Minden nap több ezer riport van rólunk, egy csomó országban, nem csak Németországban. Lazán kell ezeket kezelni és nem szabad túl komolyan venni...
[Vágás]
TOM: Persze, nagyon gyorsan történt és az elmúlt öt évben nem az volt, hogy a barátainkkal bulizhattunk vagy könnyen ismerkedhettünk volna az emberekkel. Mindenesetre ez nem ilyen. Szerencsére különösen Bill és én... már nagyon korán megtapasztaltunk egy csomó olyan dolgot, amit általában a jelenlegi korunkban szoktak. Már 14-15 évesen túl voltunk rajta. Akkoriban ez nem volt jó, különösen fõleg a szüleinknek, de most tényleg örülünk neki, mert most lehetõségünk sem lenne rá. Azért persze hiányoznak bizonyos dolgok, de másrészrõl az elmúlt öt évben lehetõségünk volt egy csomó olyan dolgot átélni, amelyet alapvetõen nem igazán sikerült volna. Igazából... BILL: Nem lehet meg mindened. Ha úgy lenne, akkor is hiányozna valami, ez így mûködik. Mindig van valami veszteség. És ha az emberek azt gondolják, hogy persze nagyszerû koncerteket adunk, rengeteg pénzünk van és minden szuper, akkor tévednek, mert ez nem így van. És hajlandónak kell lenned, hogy megtegyél dolgokat ezért az életért. Áldozatokat kell hoznod.
[Vágás]
TOM: Szóval már persze benne volt az újságokban... ötletem sincs. Majd egy napom mindent elmondok pontosan az önéletrajzomban... igen, de... BILL: Nem... Alapvetõen Tomnak és nekem mindig is idõsebb barátaink voltak. Akkoriban már olyan barátaink voltak, akik már vezettek autót, kicsit idõsebbek voltak és csatlakoztunk hozzájuk az olyan dolgokhoz, amelyeket az idõsebbek csinálnak.
RIPORTER: Mikor voltatok legutóbb ennivalót vásárolni? Vagy mikor csináltatok utoljára valami normálisat? TOM: Rendben, ez egy példa, mondjunk kaja vásárlás, normálisan a magánéletben, ez egy olyan dolog, ami persze hiányzik egy kicsit... Mikor elkezdtük és sikeressé váltunk, akkoriban nem volt erre szükséged, az anyukád megcsinálta, aztán idõközben meg kellett csinálnod, viszont nem tudod. Ez olyan dolog, amelyet soha nem tehettünk meg. Emlékszem, az Egyesült Államokban megálltunk a busszal éjszaka és a stábunkkal bementünk a szupermarketba, mikor senki sem volt ott. Így tudunk kaját venni... de, normálisan nem tudunk bemenni a boltba, hogy vehessél a kedvenc joghurtodból...
BILL: Különösen az iskola idõszak... TOM: Már akkor is több problémánk volt BILL: Annál is több. Az iskolás idõszak volt a legrosszabb. Ez volt a legrosszabb idõszak az életemben. És annyira örülök, hogy túl vagyok már rajta és sosem kell többé bemennem újra ilyen épületbe. Számomra semmi sem rosszabb. Irányítási problémáim vannak. Azzal van bajom, mikor az emberek meg akarják mondani, hogy mit tegyek, és az iskolában is néha ez volt. Nem tudtam... egyikünk sem tudott megbirkózni vele. Ettõl fogva, igen, csak problémáink voltak a tanárokkal és persze a többi emberrel és nagyon örülök, vagyis mindannyian hogy igazából, hogy túl vagyunk rajta. Sosem tartoztam azok közé, akik azt mondják majd, hogy "Rendben, ha visszagondolok, nem is volt olyan rossz az iskola". TOM: Szóval értem, hogy ezek az emberek mit akarnak mondani, aztán meg kell birkóznod különbözõ gondokkal, de ebben a korban, ugyanolyan fontos problémákkal kell megküzdened, mint majd késõbb. BILL: Pontosan. TOM: Mások... és mikor felnõtt vagy, azt gondolod, hogy ezek sokkal fontosabbak, de pontosan tudom, hogy tinédzserként az iskola volt a legnagyobb problémám. Ezért volt rossz.
RIPORTER: Csak a tanárokkal volt problémátok vagy a diákokkal is? BILL: Mindennek, azt hiszem. Mint mindenki másnak, persze van néhány vitád vagy olyan emberek, akik nem szeretnek... a tanárok is... viták a tanárokkal.
RIPORTER: Szoktatok vitázni, mikor ilyen közel vagytok egymáshoz, ilyen kis helyen? BILL: Szóval, próbáljuk, annyira kényelmessé tenni a magunk számára amennyire csak lehet. Van két zenekar busz... csak nekünk. Egy Georgnak és Gustavnak, egy pedig Tomnak és nekem. Mindenkinek meg van a saját szobája, ahol elzárkózhat. TOM: Igazából, az emberek túlbecsülik ezt egy kicsit. A legtöbb idõnket a csarnokokban töltjük. 11:00-kor bemész a csarnokba és éjjel 01:00-kor hagyod el... és aztán visszamész a buszba és mész aludni. BILL: Van néhány nap, mikor több idõt töltesz a buszban... TOM: Így van, elõfordul néhány út, mikor három napig megyünk a busszal, és aztán ez kicsit idegesítõ, mikor ilyen kis helyen vagy, de igazából a busz csak alvásra és DVD-zésre van. A legtöbb idõt a csarnokokban töltjük. BILL: Tommal valószínûleg erre a szigetre sem utazhatunk el újra, mert néhány idióta fotós lefotózott minket ott. Szóval láthatjátok, hogy ez elég nehéz számunkra. Elrepülsz a világ másik végére és ennek ellenére is néhány idióta általad próbál pénzhez jutni. Szóval éppen ezért el kell viselned és el kell fogadnod az ilyen dolgokat, de amint láthatjátok, számomra egyáltalán nem könnyû ezt elfogadni. Ez kemény... nem tudod megszokni, kell, hogy a magánéletben meglegyen a kis saját tered, de ennek ellenére Tomnak és nekem pihentetõ nyaralásunk volt....
RIPORTER: Nem lenne egyszerûbb számotokra például az Egyesült Államokban élni? BILL: Szóval szerintem persze könnyebb lenne számunkra, de ennyi erõvel vidékre is költözhetnénk, ahol senki sem él és csak két ház lenne. De persze az a kérdés, hogy boldog lehetnél-e ott? Németországban van a családunk, ez az otthonunk, itt németül beszélhetsz, ez a szülõhazánk. Itt érezzük igazán otthon magunkat, még akkor is, ha kemény számunkra itt élni, akkor sem tudnánk elképzelni, hogy elhagyjuk, talán csak egy fél évre, de nem tudom egyszerûen elképzelni, hogy elszakadjak Németországtól. Mind itt nõttünk fel.
BILL: Azzal, amit csinálunk, nincs olyan, hogy semmit sem csinálsz a nap végén. Nem kapcsolod ki a laptopod, zárod be az irodád és azt mondod, hogy rendben van, most van szabadidõm. A fejedben van egész nap folyton. Foglalkozol vele, ez az életed, sosem éred el ezt a pontot... TOM: Ez azt jelenti, hogy minden, amit személyesen el akarsz érni, az a zenekarhoz fûzõdik.
(Ford.: Betty - t-h-b-t)
AJÁNLOM AZ OLDALT
