Az embernek mindig rá kell döbbennie, hogy csalódhat. Nagyot. De még mekkorát.
-Bocsi hogy Kathy ilyen bunkó volt… általában ezt csinálja!- mondta halkan miközben a tokba helyeztem vissza a hegedűt.
-Nem számít.- egyenesedtem ki és belemosolyodtam az arcába. Gyönyörű szemei voltak. Ő is elnevette magát és próbálta oldani a feszültségét. Kevés sikerrel. –Mennem kell… szia.
-Szia…- talán akart adni egy puszit talán nem. Ha akarta volna sem tudott volna, mivel elfordultam. Tudtam hogy apa már kint áll a kocsival. És nem akartam hogy ideges legyen. Nem kell még jobban kikészülnie. Ahogy kiléptem az utcára, már láttam az autónkat. Beszálltam szép csendben.
-Ez túl csendes volt…
-Nincs semmi bajom.- csatoltam be az övet és az ölembe raktam a teli tokot.
-Mi történt?
-Tényleg semmi… hidd el, nem akarod, hogy ilyennel fárasszalak.
-Bántottak, mert túl csendes vagy és nem olyan kihívó és undorító ruhákat viselsz, mint ők, igaz?- és apa újra bebizonyította, hogy igenis minden tud rólam, olvas az arcomról, és a szememből.
-Tényleg nem számít.- mosolyodtam el, mire megsimogatta az arcomat és adott egy puszit a fejem búbjára.
-Ha tudnád, mit megtennék, csak hogy könnyebb legyen…
-Nem érdekelnek, nem ismernek…- és mint mindig újra mosolyra húztam a számat. Talán ezt is anyától örököltem…
-Ő is mindig ilyen pozitív volt… sosem érdekelte mások véleménye… és sosem hallottam egy rossz szót sem tőle a többiekről…
-Elfogadta az embereket úgy, ahogy vannak…
-Mint te kicsim.- adott még egy puszit majd elindultunk végre.
Este megvitattam az ágyamban, hogy Bill bandája nem is olyan rossz. Bár a stílus nem áll nagyon közel hozzám. De legalább megtudtam, hogy miért akart engem is felkérni zenélni. Egy duett. Egy lánnyal. Akinek- minden megbántás nélkül -fahangja van. Bár a többiek nagyon bólogattak és elégedettek voltak vele. Talán csak az én fülem rossz.
Másnap reggel az osztályba menet a padok között haladva egy papír repült felém összehajtogatva. Pár méterrel odébb Bill mosolygott és próbálta elmutogatni, hogy ő volt az a merész személy, aki ilyen veszélyesen akar üzenni nekem valamit. Leültem, lepakoltam, széthajtott a lapot és olvastam. „Ma is ugyanott, ugyanakkor… persze, csak ha megfelel.” Hátranéztem és bólintottam egyet beleegyezés képen. Erre ő csak tapsolt egyet és tovább beszélgetett a haverjaival.
-Oké emberek megírtam teljesen a dalszöveget!- kiabálta bele a hangzavarba. Újra itt. Vettem egy mély levegőt és hátradőltem a falnak. –Ez egy kurva jó hír Kathy számára, és szeretném mindenkinek a figyelmét felhívni arra, hogy…
Haza akartam érni minél hamarabb. A lábam fáradt volt és kezdtem szédülni is. Sajnáltam hogy visszamondtam apa felajánlását, miszerint újra elvisz, és értem jön. Ahogy beestem az ágyba elnyomott az álom. Ami túl rózsaszín volt… és túl érzelemfűtött… és… szerelmes… nagyon. Le kellett ülnöm, mert rosszul lettem persze csak Bill volt ott és senki más… így végül megcsókolt. Már nem is tudom hogyan. De ez csak egy álom. Semmi több. Még nem kell semmire sem gondolni.
A következő időszakok mind arról szóltak, hogy a bandának segítek. Apa már nem volt annyira kikészülve, de még mindig féltett. Hihetetlen hogy egy hónap alatt teljesen a fejemen volt minden számuk ritmusa, dalszövege… még a duetté is. Néha azon kaptam magam, hogy azt dúdolom, vagy éppen éneklem. Egy ilyen esetnél apa megkért hogy folytassam. Imádta, mikor éneklek. Azt mondta, gyönyörű hangom van. Szerintem csak túlzott. De elénekeltem és megtetszett neki is. Aztán beszámoltam neki arról, hogy ezt az egészet Bill írta. Meglepődés, álleesés, kidülledt szemek, merev arc. Egy igazán vicces rész az életemnek, amit sose akarok elfelejteni. Adtam neki egy puszit az arcára majd felmentem a szobámba olvasni, végül pedig aludni.
Egy bandamentes estén végre azt tehettem, amit igazán szerettem. Pontosan láttam a naplementét, ahogy a vízről visszatükröződik a narancsos fény, majd ahogy már a csillagok játszadoznak a folyó egyes részeivel. A mólon ülve minden olyan szép, csöndes és nyugodt volt. Csak egy kocsi zaj zavarta meg… majd léptek zaja.
-Hé… hát te?- kérdezte meglepődve, miközben leült mellém.
-Hát nem gyönyörű?- néztem tovább az eget. Most olyan tiszta volt sehol semmi felhő, ami eltakarhatta volna a kilátást.
-Jesszusom… mintha az egy gnóm lenne…- nevette el magát, ahogy jobban megvizsgálta a kis világító égitesteket. Nevetve megráztam a fejem és csak most tudatosult bennem, hogy Bill ül mellettem.
-És te mit keresel itt?- kérdeztem halkan, mire csak meghúzta a vállát de még mindig az univerzumot bámulta. Végül rám nézett.
-Megláttalak… és gondoltam idejövök. Még nem volt időm rendesen meghálálni, hogy segítesz nekünk… tényleg sokat jelent ez nekünk…
-Nincs mit…- kínos csönd következett.
-Öhm… mi a haverokkal elmegyünk bulizni egyet… nem lesz nagy buli csak beszélgetünk meg minden… nincs… nincs kedved jönni?- a vagány Billből hirtelen egy kis hebegős-habogós édes fiú lett. Még magamra is rászóltam hogy mit jelentsen ez?
-Nem köszönöm… inkább maradok itt és szívok egy kis friss levegőt, amíg megtehetem…
-Hosszú még az élet! Ráérsz még arra!- mosolygott majd újra kínossá vált számára a helyzet.
-Tényleg nem köszönöm… inkább most magam maradnék, ha nem baj…
-Nem… dehogy… végül is csak kérdeztem… ja…- lenézett a vízre és mintha inkább magának próbálta volna bebeszélni a mondatát. –Akkor… szia!- végül felállt a léptei hangja pedig egyre elhalkultak majd meg is szűnt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés