3. rész: Csak a nagyit ne...

Becsuktam magam mögött az ajtót, a vizes papucsomat ledobtam az előszobába, mellé még kifacsartam a hajamból a maradék vizet, majd beléptem a nappaliba.
- Megjöttem. - erőltettem magamra egy vigyort, a tökéletes szüleim hátra fordultak a kanapéról, majd mosolyogva végig mértek.
- Pont időben kicsim. - állt fel anya, adott egy puszit az arcomra, mire csak fintorogtam egyet, majd a konyhába ment. - Ma felhívott a nagyi... - hallottam, hogy anya valamit felvág, közben arra gondoltam, hogy ez már rosszul... nagyon rosszul kezdődik. - Nagyon örülne, ha elmennél hozzá két hétre. - visszajött kezében egy tál sütivel, és a kezembe adta.
- Hogy mi?! - néztem rá döbbenten, és majdnem kiejtettem a tálat a kezemből.
- Olyan régen látott, és boldog lenne, ha ennyi időre még meglátogatnád. - anya visszaült apa mellé, és kezébe vette a szokásos kedvenc újságját.
- Kipurcan nemsokára? - kicsit morbidan fogalmaztam meg a kérdést, pedig komolyan nem így akartam... na jó… talán csak egy kicsit.
- Na de édes lányom! - apa mérgesen pillantott rám, anyám pedig csak a fejét fogta. Mindig is kikészítettem őket hamar. - Ilyet kérdezni sem szabad!
- És nem fog meghalni... - vette át a szót anya, ami általában mindig rosszabb, mintha apa osztaná nekem azt a nagy bölcsességét. - Csak el fog költözni augusztusban Stuttgartba a nagybátyádhoz. Akkor pedig nem nagyon fogjuk tudni, meglátogatni, mert sokkal messzebb lesz, mint most...
- Messzebbre nem fog költözni? - csúszott ki a számon a kérdés, mire anyám szúrós tekintettel nézett rám.
- Sipirc fel és pakolj össze! - mutatott a lépcső felé, mire egy sóhajtás kíséretében felfele indultam.

***

- Szuper lesz... - szívtam egy slukkot a cigimből. - Két hét poshadás Loitchébe, ahol még élet sincs... Hogy bassza meg magát a nagyanyám... - újabb slukk, majd még egy.
- És már holnap mész is? - nézett rám szomorú kifejezéssel Mel. Utáltam, ha így néz rám, mert ilyenkor mindig el akar érni valamit.
- Nem viszlek magammal! - szögeztem le előre a dolgot. Tudtam, hogy azt akarja csak elérni.
- Egy napra se mehetek át? - próbálkozott tovább, mire csak nevetnem kellett.
- A nagyanyám kikészülne tőle. Elég már neki az is, hogy mindig a vezetékeséről dumálok, ő meg mindig panaszkodik mindenkinek a telefon számlája miatt. Nem kellesz te is még neki oda. - nevettem halványan, közben egy újabb szálat vettem elő és gyújtottam meg.
- Akkor... akkor csak hívj, ha látod Billt... - pirult el mondtat közben.
- Hülye liba... - sóhajtottam, majd csendben folytattam tovább a cigizést.

***

Utáltam mindig is Loitchébe menni. Kihalt falu, unalmas emberek, még unalmasabb történések. A legnagyobb életet is csak a fanok viszik bele, de azokat sem lehet tűrni sokáig, mert mind egytől egyig hisztis picsa...
A busz újra megállt az egyik kis megállónál, türelmesen várt, míg fel száll rá két néni, majd újra elindult, egyre közelebb érve az unalom fővárosába.
A nagyanyámat sem szerettem már kicsi korom óta. A szúrós kezétől mindig piros volt az arcom, ami miatt valami büdös krémet kent a pofámra, de attól meg kiütéses voltam mindig, azért meg az utcára nem mehettem ki soha. Neki meg ezt minden évben el kellett játszania, pedig egyáltalán nem volt szenilis... tuti, csak a szivatásomért csinálta.
És még mit is utáltok benne?
A kajáit. Olyan borzalmasan főz, hogy azt már körül írni sem lehet! Ha próbált nekem adni valamit, mindig róka család jött, és ezért felhagyott a "normális" ételek etetésével, inkább vett zacskós dolgokat... attól meg már lassan hánynom kell.
Vagy, ha bármit is csinál... na az dög unalmas, és égő dolog. Tavaly mondjuk egy piros pöttyös ruhát erőltetett rám - először hisztiztem, hogy nem akarom felvenni, utána elpanaszoltam anyámnak, aki telefonon ordibált le, így felvettem -, aztán elküldött a boltra... Istenem! Többet, alig mertem kimenni az utcára, amíg el nem mentem fodrászhoz, és nem koptam, illetve nőttem ki a ruháimat.
Egyszóval a nagyanyám: borzalom! Pedig hiába könyörögtem anyának, hogy had mehessek a másikhoz Amerikába - ha már félig amcsi vagyok -, de azt bezzeg soha nem engedte.
- Az anyám nagyon bolond, nem bírnád ki mellette. Idegesítene, és az agyadra menne. - és minden áldott alkalommal elmondta ezt, amikor csak felhoztam a témát. Mindig összekeverte az apa anyjával...
A szüleim, a nagyanyám, és a legtöbb rokonom: szánalom!

***

- Szia nagyi! - köszöntem a csoszogó nagyanyámnak, aki kicsit grimaszolt, felvette a szemüvegét, alaposan végig vizsgált, majd mosolygott.
- Olyan sovány vagy! De majd a nagyi felhizlal! - adott egy puszit az arcomra, szorosan átölelt, hogy alig kaptam levegőt, majd a szúrós kezével megcsípte az arcomat. Már megint kezdődik.
- Jajj de jó. - erőltettem magamra egy művigyort, és bedobtam a táskáimat a "szobámba".
- Úgy is kész az ebéd, ehetünk! - újra megcsípte az arcomat, majd a konyhába ment, én pedig lerogytam a kályha melletti kis székre. - Tökfőzeléket csináltam, remélem ízleni fog!
Istenem...! Valaki mentsen már meg!

***

Ültem kinn az udvaron a fadeszkás hintámban, és unalmamban rugdostam a port a lábam alatt. Arcomon már rajta volt az a borzalmas krém, és kezdtem érezni, hogy a kiütések hamarosan megjelennek az arcomon.
Én ezt nem fogom épségben megúszni. Jó, mondjuk, ezt mondtam minden évben, de éreztem, hogy az idei valamivel borzalmasabb lesz, mint a többi. Éreztem, és biztos is voltam benne.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés