5. rész: Kicsit furcsa, de jó fej

Feküdtünk a napon fürdőruhába, nagyanyám régi pokrócán. Mel mélyen aludt mellettem, mivel ma hajnalban négykor mentünk aludni, nagymuterom pedig hatkor felkelt, emiatt barátnőm képtelen volt aludni. Nyolckor felébresztett minket, hogy reggeli, fél óra múlva pedig ment Berlinbe a szokásos, havi kivizsgálására. Ilyenkor este tízkor szokott haza érkezni, szóval több, mint tizenkét óránk van kihasználni a házat. Mondjuk pasit nem, tudunk bevinni, mert tavaly a magdeburgi pasimat - akivel jártam vagy három hétig - bevittem a házba, a nagyanyám meg este megkérdezte, hogy ki volt az a fiú, aki itt járt... Kibírhatatlan, mi?
Mel halkan szuszogott mellettem, én pedig egyáltalán nem voltam álmos, és kezdtem unatkozni. És mit lehet egy ilyen kis faluba csinálni egyedül? Sétálni.
Felálltam, bementem a házba, felvettem egy pólót meg térdnadrágot, írtam egy cetlit Melnek, hogy elmentem sétálni, aztán egyedül hagytam az udvaron a békésen alvó barátnőmet.

***

Tom elhúzta a függönyt, kinézett az ablakon, megállapította, hogy senki sincs az utcán, majd visszarogyott a fotelba. Öccsére nézett, aztán a Tv-re, végül újra kinézett az ablakon.
- Megyek sétálni. - állt fel végül, és kifelé vette az irányt. - Vigyázok a fanokra... - kilépett, majd hangosan bevágta maga mögött az ajtót, a mondatot pedig inkább csak magának, mint öccsének mondta.

***

A telefonom halkan rezegni kezdett a zsebembe, és tudtam, hogy anyám hív, de nem vettem fel. Nem volt kedvem. Meg most minek hallgassam anyámat, hogy „Jajj a nagyinak havonta kell vizsgálatra menni, te meg mindig akkor vagy. Nem értem miért ilyenkor vállalja el... blablabla...”
Éreztem, hogy valaki nekem jön erőteljesen, végül mind a ketten a földre huppantunk. Felálltam és már készültem volna egy jót káromkodni, mikor az a kapucnis idegen állt velem szembe, bűnbánó barna szemeivel... nem tudtam rá tovább haragudni.
- Bocsi... - mondtuk egyszerre, mire egymásra mosolyogtunk. - Nem akartam... - csúszott ki újra egyszerre a szánkon. Nevettünk.
- Én mentem neked. - most már a kapucnis szólalt meg kedvesen, pedig ritkaság, ha egy srác felvállalja a hibáját.
- Már megint csajok elől menekülsz? - nevettem halványan.
- Nem, most csak sétálni van kedvem. - megigazította a kapucniját, rám mosolygott, majd a földet kezdte pásztázni.
- Nekem is... - már nevetnem kellett ezen az egész szituáción. Egyszerre kezdünk el beszélni, és mindkettőnknek ugyan arra van kedvünk. Ilyen is ritkaság. - Ha van kedved... és nem fog most még több csaj sikítozni utánad, akkor sétálhatnánk együtt. - mosolyogtam rá kedvesen.
- Remélem nem fognak, de attól még mehetünk. - egy pillanatra, mintha valami zavartság futott át rajta, de tényleg csak egy pillanatra.
- Amúgy Sam vagyok. - indultam el, ő pedig mellettem haladt.
- Tom. - biccentett a fejével, majd mentünk egyenesen tovább.

***

Két és fél óra múlva még mindig annál a hintánál ültünk, ahova elsőnek elvitt a lábunk, és merültünk bele egyre jobban a beszélgetésbe. Kicsit furcsa volt, de jó fej. Nem valami sokat árult el magáról, de láttam rajta, hogy nem is nagyon akarja elmondani a dolgokat, ezért nem kérdeztem a bizalmasabb dolgokról, amiért hálás is volt, szerintem. Ezért inkább rólam, a faluról, a nagyanyámról, meg ilyesmi értelmetlen de mégis jó beszédtémákról beszéltünk. És minél inkább többet beszéltünk, annál jobban lett szimpatikus nekem a Tom nevezetű, kapucnis srác.
- És Tom... - a lábammal fékeztem, hogy a hinta megálljon, a por pedig nem olyan magasra igaz, de felszállt. - Ha szabad megkérdeznem... miért hordod a kapucnit? Meleg van... - láttam rajta, hogy lehajtja a fejét, a földes részt figyelte, majd végül rám nézett. - Nem, muszáj elmondanod, csak kérdeztem...
- Nem... semmi, csak... erre nem válaszolhatok... - sóhajtott egy nagyot, a földre pillantott, aztán a fákra, majd végül vissza rám. - Majd megtudod... ha eljött ennek az ideje... Most még így jó... ahogy van...
Nem értettem, hogy most miért lett hirtelen ilyen szomorú hangulata, de valahogy abban a pillanatban nem is akartam megérteni. Ha eljött ennek az ideje... hmm... mire gondolt? És az mennyi idő? Miért jó így, ahogy most van?
Annyira ki akartak bukni belőlem ezek a kérdések, még sem tettem. Hiába szerettem volna nagyon, inkább kussoltam. Ő majd elmondja... amikor itt az idő. Addig örüljek, hogy még minden így van... így, ahogy van.
***

Becsuktam magam mögött a kaput, hátra mentem az udvarra, ahol éppen barátnőm kelt fel álmából. Álmosan pislogott párat, majd résnyire kinyitott szemeivel rám nézett.
- Hány... - ásított egy nagyot. - Hány óra?
- Hat múlt két perccel. - leültem mellé, és mosolyogva néztem, hogy szerencsétlenkedik azzal, hogy felhúzza a pólóját.
- Hol... - végre belebújt a pólójába, ásított még egyet, majd rám nézett. - Hol csavarogtál?
- Képzeld... - kezdtem bele lelkesen. - Elmentem sétálni és...

***

Tom fáradtan feküdt az ágyán, és a délutáni sétára gondolt Sammal. A csaj pont olyan, mint amilyennek gondolta. Nem dögös macának, akinek az agya a plázánál tovább nem terjed ki... Nem... Éppen az ellenkezője. Annak ellenére, hogy jól néz ki... nagyon is jól... van humor érzéke, átlagos tinédzser, jó fej, jól el lehet vele hülyéskedni... Szinte magával ragadja az embert. Elbűvöli, akár csak a mosolyával is. És, ha jobban megismeri... bele szeret az egész lényébe, és csak arra vágyik, hogy az övé, csak övé legyen...
- Hülye vagyok...
Ő Tom Kaulitz. Ennyire nem tudja elvarázsolni egy csaj, az nem lehet...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés