8. rész: Nem érdekel...

- Sam... - megkereste a boxerét, majd felvette, közben rám nézett. - Ezért még... ezért még nem kell elmenned.
- De, Tom el kell. - könnyes tekintettel rá néztem, közben a pólómat vettem fel.
- Beszéljük meg legalább... - reménykedő tekintettel rám nézett, közelebb jött hozzám, én pedig a falig hátráltam.
- Miért Tom... miért nem mondtad meg? - könnyeim utat törtek maguknak, és végig folytak az arcomon. - Pedig én... megértettem volna... nem? Te mondtad... hogy olyan megértő... tudok lenni... - égető, sós könnyek folytak végig az arcomon, és hagytak maguk után egy-egy csíkot.
- Mert... féltem... mi lesz, ha elmondom. Azt hittem, hogy te is olyan vagy, mint a többi... aztán kiderült, hogy nem...
- Utána meg kitaláltad, hogy a gyenge pontomon keresztül ágyba viszel? Megvártad, míg a nagyanyám halála miatt teljesen kikészülök, szükségem van valakire, és ezt kihasználva lefektetsz? Ez volt a célod, mi?
- Nem... Sam... ilyenre nem is gondoltam... Én... megkedveltelek! Te vagy az első lány, akit elsőnek nem vittem ágyba...
- Hát akkor keresel majd egy másikat, mert velem többet nem találkozol, az egyszer biztos... Majd szépen kihasználsz mást... Oké?
- De Sam... én nem használtalak ki! Ilyenre soha nem is gondoltam...!
- Most már mindegy! Vegyél úgy, mintha nem ismernél! - ellöktem magamtól Tomot, aki közben egyre közelebb jött, majd kirohantam az ajtón. - Melnek mondd, hogy a nagyanyám házába várom! - becsaptam magam mögött az ajtót, de amint elértem a kerítéshez, döbbenve vettem észre, hogy 10-12 fan áll ott, és döbbenten figyel engem, meg az ajtóban boxerbe álló Tomot. - Ha jót akartok magatoknak, szarjátok le Tomot! - azzal átvágtam rajtuk, és visszafele könnyes szemmel futottam.
- Sam... - suttogta Tom, nem zavartatva magát, hogy a fanok fényképezik őt. Nem érdekelte.

***

Dühösen dobtam le a cuccom az ülésre, majd a másik oldalra leültem az ablakhoz. Melre pillantottam, aki leült mellém, arcán pedig öröm volt olvasható. Amikor rájött, hogy valójában Bill mellett fekszik, teljesen boldog lett. Igaz, hogy nem tudott beszélni vele, mert a Tommal való ordibálásom visszarángatta a földre, és kénytelen volt felkelni. Azóta visszamentünk, összepakoltunk, majd a legelső busszal haza felé vettük az irányt.
- Sam... ne haragudj Tomra... nem azért csinálta... - biztatóan rám mosolygott, én pedig kifejezéstelen arccal az ablaknak döntöttem a homlokom.
- Nem érdekel... - dünnyögtem, a könnyek pedig újra a szemembe szöktek.
- Ő tényleg megkedvelt... csak valahogy így történt minden...
- Nem érdekel...
- Samantha. Ezt nem csinálhatod. Július eleje van, még két hónap van a nyári szünetből, és nem hagyom, hogy olyan búval baszott legyél. Főleg ne Tom miatt.
- Nem érdekel...

***

A szüleim pár órával később megérkeztek, mint én, majd intézkedni kezdtek a temetéssel kapcsolatban. Apa kikészült a hírtől, anya meg azt hitte, hogy nekem is az a bajom, ezért hagyott nekem nyugtot. Pedig, ha megtudná az igazi okát... akkor ordibálna velem. De mindegy is... nem érdekel...
- Kislányom! - szólt fel anya a szobámba, ezzel siettetve, hogy elkészüljek.
- Egy pillanat! - ordibáltam neki vissza, majd a tükörbe néztem. - Oké... nem annyira kiakasztó, szerintem... Pont jó lesz.
Végig néztem a fekete térdnadrágomon, és a fekete topomon. Hajamat fekete hajgumival fogtam össze, és, hogy valami kívülállóság legyen bennem, felvettem a lila Converse-s cipőmet.
Hangosan letrappoltam a lépcsőn, anyám pedig döbbenten nézett végig rajtam. Először is azért, mert szépen ki tudtam öltözni, utána meg meglátta a lila cipőmet... de az anyám már csak ilyen marad.

***

- Fogadd részvétem. - jött felém a nagynénikém, közben egy zsepit szorongatott a kezében.
- Kösz... - egy pillantást vetettem rá, majd tekintetemmel megmaradt nagymamámat kerestem, aki valahol messze anyával beszélgetett.
- Minden rendben? - jött mellém apa, rá pillantottam mosolyogva, utána megint a nagymamámat kerestem.
- Igen.
- Annyira sajnálom, hogy csak te egyedül voltál ott, meg Melanie. Mi is rosszkor mentünk... - újra könnyes lett a szemem, mire csak megöleltem.
- Nem a te hibád apa... Az enyém... Én kívántam, hogy haljon meg.
- Ne hibáztasd magad, kincsem. - megtörölte a szemét, és rám mosolygott. - Te soha nem tehetsz semmiről sem... én sem... A sors akarja így...
- A sors... - szorosabban megöleltem, fejemet pedig a mellkasára döntöttem. Fejembe apa négy utolsó szava visszhangzott... A sors akarja így. A sors akarja így...

***

Ültem az udvarunkon, kezembe egy szál cigivel, és mereven bámultam magam elé. Nem volt kedvem bemenni apa hülye rokonaihoz, hogy csak mosolyogjak, mint egy hülye. Nélkülem is megvannak, én amúgy sem illek oda. Mindig is azt gondolták anyáról, hogy hülye kis picsa amcsi, ahogy meg én megszülettem, rögtön a kis korcs keverék, akit egy ribanc szült. Soha nem voltam jó nekik, és anya sem. Pedig ilyen a szerelem, el kell fogadniuk.
- Te meg, hogyhogy itt cigizel? - a hang irányába néztem, és mosolyogva üdvözöltem a kedvenc rokonomat, a nagymamámat.
- Minek kéne ott lennem... úgy sem bírnak engem meg anyát... - egy slukk a cigimből, aztán még egy.
- És én még azt hittem, hogy a németek normálisak... - nevetett, majd elvette a cigimet, és szívott egy slukkot.
- A legtöbb az is... - húztam el a számat, mivel Tom jutott az eszembe.
- Mi nyomja a lelked, csillagom? - mosolygott biztatóan rám, majd még egy slukkot lopott a cigimből.
- Egy srác... - és elmeséltem neki mindent. Tényleg mindent. Hogy találkoztunk, a nagyanyám halálát, hogy ő segített, hogy lefeküdtünk, meg azt a reggelt. - Szóval... ennyi.
- Ilyenen én is túl estem már. - eresztett felém egy tipikus, nagymamás mosolyt, annak ellenére, hogy csak 54 éves.
- Mi történt aztán? - néztem rá kérdő tekintettel, és reménykedtem, hogy valami olyasmi, hogy többet nem látta.
- Hát... - nevetett kedvesen, közben elnyomtam a cigimet. - Megszületett anyukád.
- Hogy mi?! - döbbentem le. Nem ilyen válaszra számítottam.
- Összevesztünk, pár hónap múlva kibékültünk, jártunk, egyszer megcsalt, és akkor tudtam meg, hogy terhes vagyok. Utána jött minden magától...
- Szóval... nagypapával olyan régóta ismeritek egymást?
- Nem... - nevetett újra. Ilyenkor általában képes felhúzni, de soha nem haragudtam rá sokáig, sőt egy másodpercig sem. - Nagypapád nem tudom, hogy hol van. Akivel én élek, az tényleg a férjem, de nem a nagypapád. Az igazival nem házasodtunk össze.
- De... tud anyáról?
- Persze... rólad is. Anyukád tartja vele a kapcsolatot.
- Nem értem.
- A hamissal a születésed előtt egy évvel házasodtunk össze. Az igazival előtte két éve szakítottunk, mert nem fértünk össze. Ő mindig is szabad természetű volt, élni akart, soha nem bírt egy valaki mellett lenni. Én pedig az ellenkezője vagyok. Így... szétmentünk.
- Oh my god!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés